Magyarországi Ókatolikus Egyház: Lelkiség

A Magyarországi Ókatolikus Egyház folytatja szolgálatát

Az idei húsvét, a feltámadás ünnepe a Magyarországi Ókatolikus Egyház - az Északi Katolikus Egyház, illetve a Scrantoni Unió magyar missziója - életében is egyfajta újjászületést jelent: nagy örömmel jelentjük be a hírt, hogy közösségünk kereken hat hónapnyi szünet után, 2021. április 4-ével, húsvét vasárnapjával folytatja szervezett keretek közötti működését.

Szeretettel várjuk tagjainkat, barátainkat és az érdeklődőket budapesti és szombathelyi lelkipásztori állomásainkon (az előbbi helyen Széles Tamás testvérünk, az utóbbin Kováts Péter testvérünk végzi a papi szolgálatot). Bízunk benne, hogy módunk nyílik majd újabb állomások, helyi közösségek létesítésére, alapítására is.

A koronavírus-járvány és korlátozott infrastrukturális lehetőségeink miatt most még elsősorban a világhálón végezzük szolgálatunkat - igehirdetéseket, elmélkedéseket tartalmazó, valamint zenei videófelvételeket, illetve teológiai, lelkiségi tárgyú írásokat teszünk közzé -, de reméljük, hogy Isten segítségével hamarosan sor kerülhet rendszeres személyes találkozásokra, liturgikus alkalmakra is.

A folytatáshoz elkészült új, a korábbinál jóval professzionálisabb honlapunk: https://okatolikus.hu/

Vasárnaptól ismét elérhető YouTube-csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCH0SMrz_p0zssLcpH7HUu9w/featured

Szívesen veszünk minden ötletet, javaslatot a misszió munkájával kapcsolatban. Kérjük és megköszönjük a közösségünkért elmondott imákat.

Tamás atya húsvéti elmélkedésével (is) kívánunk áldott, békés ünnepet:

https://www.youtube.com/watch?v=_DglCg_rG24&t=373s

2021. április 4.

Az újrakezdés reménye

Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a Magyarországi Ókatolikus Egyház (az Északi Katolikus Egyház magyar missziója) - bízunk benne, hogy Isten támogatásával - a közeljövőben újrakezdheti működését, folytathatja szolgálatát. (Mint már többször is jeleztük, az ókatolikus jelenlét a szervezett keretek közötti munka tavaly októberi befejezésével sem szűnt meg, néhány tag, köztük egy pap továbbra is képviseli hazánkban az Északi Katolikus Egyházat, a megadott elérhetőségeken bármikor fel lehet venni velük a kapcsolatot. Ha minden jól alakul, hamarosan megint szervezett keretekben folytatódhat a közösségi élet.)

2021. február 16.

Interjú a (megmaradt) magyar ókatolikusok lelkipásztorával:

https://zoldkereszteny.blog.hu/2021/01/31/tudta-e_hogy_vannak_okatolikusok_hazankban_is?fbclid=IwAR2WyxMMZgl-NuDkKuWG9TTBZ2_yhaMltxvzlh31_5TZ-QUyjRK92IWxKVw

Feltöltve: 2021. február 1.

Folytatás?

Óvatos bizakodással jelezzük, hogy 2021 folyamán talán lehetőség nyílik hazánkban az ókatolikus alapokon nyugvó lelkipásztori szolgálat, illetve közösségi élet szervezett keretekben történő folytatására.

Búcsúzás

A Magyarországi Ókatolikus Egyház 2020. október 1-jével befejezi tevékenységét:

https://okatolikus.weebly.com/hiacuterek-informaacutecioacutek/bucsuzas

Isten áldását kérjük a továbbiakban is minden testvérünkre, barátunkra, érdeklődőre, aki eddig támogatott bennünket, és/vagy figyelemmel kísérte működésünket.

Egy ókatolikus novícius naplója, 10. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=Eq_4A0Ecz70&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0Chn0WU2lgxEA2IMWhitw5tPmf4ma0W3j7nTL7BFbed0LG1KaorXSTOH8

Feltöltve: 2020. augusztus 23.

Egy ókatolikus novícius naplója, 9. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=p4wlc8Q7G_M&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0WA9yWcvtxclDi9X0oTYOUuaEEVXzF-Zbug8rLHSI2jGaZ5IGagqaQU_g

Feltöltve: 2020. augusztus 20.

Egy ókatolikus novícius naplója, 8. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=x8Z490eac-w&feature=youtu.be&fbclid=IwAR3woxuXEsH-9iOd8GK1q7ipkAVVXoQNaSq5YxyiFuV7Xt80sHtjQrIlCzY

Feltöltve: 2020. augusztus 16.

Egy ókatolikus novícius naplója, 7. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=XnFMU1KpfX8&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0m2cFbiBMZrTHLWiUGEsuJCut1D5boYGasclrUCcnh-3JW7ayGVxwOOUs

Feltöltve: 2020. augusztus 12.

Egy ókatolikus novícius naplója, 6. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=icUwcGFy4UQ&feature=youtu.be&fbclid=IwAR2p8dmqW99zfLCnKjX5DognkgMQ24uoShg4frEgsnD6o-L_Hf4QtuAkEIA

Feltöltve: 2020. augusztus 7.

Egy ókatolikus novícius naplója, 5. bejegyzés:

https://www.youtube.com/watch?v=3Di1IC24grg

Feltöltve: 2020. augusztus 2.

Egy ókatolikus novícius naplója, 4. bejegyzés:

Olvasmány: Jer 33,14-16

Szentlecke: 1Tessz 3,12-4,2

Evangélium: Lk 21,25-28.34-36

Mindhárom imént hallott szentírási részletben közös motívum a várakozás, méghozzá a várakozás Jézusra (ez persze nem meglepő, hiszen ádvent is a Jézusra, Jézus karácsonyi születésére való szimbolikus várakozás ideje, nyilván ezért találkozunk most ezekkel a bibliai szövegekkel). Az ószövetségi olvasmányban Isten megígéri, hogy elküldi majd a Messiást. A zsidók tehát várták a Megváltót, aki aztán meg is érkezett: Jézus Krisztus, az emberré lett második isteni személy – ám nagy többségük nem ismerte fel az isteni ígéret beteljesedését. A szentleckében Pál apostol Jézus második eljövetelére utal, az idők végezetén. Leírja, hogyan, milyen lelkülettel kell azt várnunk. „(Isten) Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön...” Az evangéliumi szakaszban pedig maga Jézus beszél a második eljövetelről, és arról, hogyan kell ezt a várnunk: „Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap.” Bizonyos értelemben a keresztény ember egész élete várakozás: várunk – legalábbis várnunk kellene – a világtörténelem végpontjára és beteljesülésére, Krisztus dicsőséges eljöttére, illetve – ami a mi konkrét esetünkben, tekintettel halandóságunkra, valószínűleg előbb megtörténik – halálunk utáni találkozásunkra Istennel, amikor számot kell adnunk életünkről, Istentől kapott talentumaink felhasználásáról. Az a feladatunk, hogy tényleg várjuk készenlétben ezeket, a várakozási időt pedig jól hasznosítsuk.

Persze könnyebb ezt kimondani, leírni, sok okos, bölcs gondolatot megfogalmazni, mint ténylegesen megvalósítani. Gyarló emberi létünk, gyengeségeink, ösztöneink, vágyaink, szenvedélyeink, bűneink bizony sokszor akadályozzák, hogy jól hasznosítsuk a rendelkezésre álló időt. Ezzel Isten, Jézus tökéletesen tisztában van. Isten nem vár el tőlünk lehetetlent, és mindig készen áll rá, hogy segítsen terheink cipelésében. Nem figyeli árgus szemekkel, hogy éppen mikor mibe köthet bele az életünkben. Parancsai, elvárásai nem öncélúak, nem arra valók, hogy megkeserítsék, megnehezítsék a mindennapjainkat, hanem a mi javunkat szolgálják, még ha ezt gyakran nem vagyunk is képesek megérteni. (Az más kérdés, vajon az egyházak, keresztény vallási közösségek raktak-e ránk Istenre hivatkozva olyan lelki, szellemi terheket, amelyeknek a valóságban semmi közük az Evangéliumhoz.) Persze a másik véglet sem igaz: Isten nem bagatellizálja el a bűneinket, a helyükön kezeli azokat.

Ami a legfontosabb: nem nyugodhatunk bele a gyarlóságunkba, nem adhatjuk meg magunkat a bűnnek. Megbotlunk, elesünk, de Istenben bízva, az Ő segítségét kérve meg kell próbálnunk felállni. Ne csapjuk be önmagunkat! Nem ritka, hogy elhessegetjük a gondolatát a felkészülésnek, a keresztényhez méltó várakozásnak, és csak a mára összpontosítunk, igyekszünk a dolgok kényelmesebb és kellemesebb végét megfogni. Abban bízunk, hogy még van időnk a teljes belső, lelki megújulásra az Istennel való nagy találkozás előtt, addig pedig még élhetünk az olcsó kis élvezeteinknek. „Ments meg Uram, de ne azonnal!” Petőfi Sándor híres-hírhedt Pató Pál urához hasonlóan azt hirdetjük: „Ej, ráérünk arra még!” Önbecsapás az is, amikor már nincsen bűntudatunk, teljesen normálisnak, elfogadhatónak érezzük, gondoljuk az Istennek nem tetsző dolgokat. Ennél is rosszabb, sőt igazi lelki katasztrófa, ha tudjuk ugyan, hogy Istennek nem tetsző módon élünk, de már nem is érdekel minket, hogy bűnt követünk el, hogy elfordultunk Istentől. Amíg van bennünk bánat a bűneink miatt, amíg a lelki mocsokba ragadva, állandóan visszaesve is képesek vagyunk őszintén az Úr bocsánatát és segítségét kérni, amíg van bennünk igazi szeretet Isten és a felebarát iránt, addig nem járhatunk teljesen rossz úton.

És ha már a várakozásnál tartunk, ne feledjük: Isten, Jézus is vár. Arra vár, hogy közvetlenül jelen lehessen minden egyes ember életében, minden egyes ember befogadja Őt a szívébe, minden egyes ember élő szeretetközösségben legyen vele. Aki már befogadta, azzal még inkább mélyüljön el a szeretetkapcsolat, hozzon még több gyümölcsöt. Ez az isteni szeretet a reményünk alapja. Soha ne veszítsük el a reményt!

Feltöltve: 2018. december 5.

Szentbeszéd, Szombathely, 2018. június 15.

Tóraolvasmány: Kiv 14,5-18
Szentlecke: 1Thessz 4,1-12
Evangélium: Mt 5,17-26

Nem tudom, a jelenlévők közül ki mennyire kedveli a svédasztalos étkezést, de abban talán egyetértünk, hogy a jól elkészített, színvonalas svédasztal látványa – különféle szendvicsek megpakolva gusztusosnál gusztusosabb felvágottakkal, szalámikkal, kolbászokkal, saláták, pástétomok, kaszinótojás és egyéb finomságok –, az ínycsiklandó illatok bizony megmozgatják kulináris fantáziánkat. Van ott minden, ami szemnek és szájnak ingere. Azt választunk belőle, amit szeretnénk (kivéve, ha mások megelőznek bennünket, és semmi sem marad a kedvenc fogásainkból – de ez remélhetőleg nem fordul elő), ami kevésbé szimpatikus, abból nem veszünk. Igen, a svédasztalnál mi döntünk. És ez jó. Ha vendéglőbe, étterembe megyünk, tanulmányozzuk az étlapot, aztán kiválasztjuk, amit fogyasztani szeretnénk. Megint csak mi döntünk. És ez megint csak jó.

De mi a helyzet Isten parancsaival, elvárásaival? Ha azt kérdezitek, hogy jön ez a svédasztalhoz, mindjárt látni fogjátok. Azt hiszem, a legtöbb ember ösztönösen ódzkodik attól, hogy parancsoljanak, utasításokat adjanak neki. Persze a hívő keresztény tudja, hogy Isten parancsai nem önkényesek, hanem tényleg az ember javát szolgálják, de még a hívő kereszténynek sem mindig könnyű az engedelmesség, még Isten iránt sem. Bizony sok-sok magát Krisztus-követőnek tartó ember is hajlamos arra, hogy az isteni parancsokra úgy tekintsen, mint a svédasztalra: „Lehet válogatni!” Ami tetszik belőlük, ami kedvünkre van, azt elfogadjuk, beépítjük az életünkbe, a mindennapjainkba, azok szerint cselekszünk. Ami nem tetszik, mert sérti a kényelmünket, komfortzónánkat, mert zavar bennünket az élet élvezetében, lelkiismeret-furdalást okoz, azt az asztalon hagyjuk, nem tartunk rá igényt. Elfelejtjük, nem foglalkozunk vele.

Jézus világossá teszi: ha komolyan vesszük az Istennek tetsző életet, ha valóban követni akarjuk Krisztust, akkor nem gondolkodhatunk így. Azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. (A törvény a Tórát jelenti, a törvénnyel és a prófétákkal az Ószövetségre, a zsidó Szentírásra utal Jézus) Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.”

Nincsen válogatás, szelektálás! Itt aztán tényleg igaz a Murphy-törvény: minden összefügg mindennel. „Árukapcsolás” van, mindent el kell fogadnunk, a nagy egészet, nem csupán az egész egyes elmeit, részeit. Természetesen nem csak az ószövetségi törvényt, hanem azt is, amit Jézus az ő Evangéliumával hozzátett.

Jézus tehát nem szünteti meg Istennek az Ószövetségben foglalt tanításait és erkölcsi parancsait, azok a továbbiakban nem csak a zsidókra, hanem a Krisztus-követőkre is érvényesek. De úgy, hogy Ő, Jézus, beteljesíti a törvényt, a parancsokat, megmutatja, megvilágítja valódi belső tartalmukat, amelyet addig még nem ismerhettek fel teljesen az emberek (a belső tartalom nem mindig a szó szerinti megvalósításban rejlik). Az Ószövetség a keresztények számára is a Szentírás része. Kétségtelen, hogy sokszor idegen nekünk, nehezen értelmezhető vagy éppen könnyen félreértelmezhető, gyakran nem tudunk mit kezdeni vele (voltak kísérletek az Egyház történetében arra, hogy kivegyék a keresztény Szentírásból); komoly szellemi erőfeszítést igényel, hogy meglássuk benne a mai kor emberének is szóló egyetemes isteni üzenetet. De a krisztusi Evangélium fényében olvasva megtalálható a megértés kulcsa. A neves 19. századi anglikán püspök és igehirdető, John Charles Ryle ezt a szemléletes hasonlatot használta: „Az Ószövetségben bimbózik, az Újszövetségben pedig virágba borul az Evangélium. Az Ószövetség a sarjadó gabona, az Újszövetség pedig az érett kalász.”

Testvéreim, ne válogassunk, hanem elszántan és Isten kegyelmét kérve, kegyelmében bízva mindenben igyekezzünk megfelelni Isten akaratának és szándékainak! Szinte biztos, hogy ezen az úton nem kevés kudarc ér bennünket. Sokszor elbuktunk, fogunk is még elbukni. De a bukás után fel lehet ismét állni, és Isten – aki tisztában van a gyengeségünkkel, gyarlóságunkkal – ebben is segít nekünk. Ahogyan Pál apostol írja az első thesszaloniki levélben: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.” Saját erőből soha nem leszünk szentek. Ehhez Isten kegyelmére, segítségére van szükségünk, ahogyan az Egyiptomból menekülő zsidók számára is nélkülözhetetlen volt az isteni segítség és oltalom. De Isten bőségesen megajándékoz minket, mindannyiunkat segítő kegyelmével, ha elfogadjuk azt. És miért ne fogadnánk el?

Feltöltve: 2018. június 18.

Szentbeszéd, Szombathely, 2018. március 23.

Olvasmány: Iz 50,4-7; szentlecke: Fil 2,6-11; evangélium: Mt 21,1-11

Amikor elcsüggedünk, kétségbe esünk vagy egyenesen felháborodunk, mert úgy érezzük, nem számíthatunk Istenre, amikor emiatt legszívesebben szemrehányást tennénk Istennek, sőt talán meg is tesszük ezt – akkor idézzük fel magunkban a filippiekhez írt levél sorait, amelyeket az imént hallottunk a szentleckében: a Fiúisten „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Ez azt jelenti, hogy a második isteni személy valóságos emberré lett, Jézus Krisztusként vállalta az emberi sorsot annak minden nehézségével, kísértésével és szenvedésével (testi szenvedésből bőven jutott neki, az Izajás könyvéből származó olvasmány ennek mintegy előképe), vállalta a méltatlan halált – mindezt az ember iránti, minden egyes ember iránti szolidaritásból, szeretetből. Értünk élt emberként, és értünk életét áldozta azért, hogy megszabadulhassunk a bűn rabságából, hogy üdvözülhessünk. Tegyük fel a kérdést: Létezhet-e nagyobb, igazabb szeretet, mint amivel az Isten szeret minket, aki ilyen csodálatos módon vállalt közösséget, szolidaritást velünk?

Ennél nagyobb szeretet nincsen. És ez a szeretet mindannyiunknak szól, nem csak közösségileg (emberiség), hanem egyénileg is, a világtörténelem, a jelen és a jövő minden egyes emberének. Nincsen előfeltétele. Önmagunkért jár nekünk, kegyelemből. Nem múlik el soha, hiszen Isten maga a szeretet. Ennek fényében hogyan gondolhatjuk, hogy cserben hagy minket a nehéz helyzetekben? Hogy nem törődik velünk? Hogy nincsen mellettünk? Ne hagyjuk, hogy elvakítsa lelki szemünket a kétségbeesés, ne engedjük, hogy elnyomja szívünk hangját a düh és méltatlankodás, a bizalmatlanság – akkor látni és érezni fogjuk Isten támogató, segítő, szerető jelenlétét, de legalábbis nem veszítjük el a belé vetett bizalmat, reményt.

Persze gyarló emberek vagyunk, hajlamosak a csüggedésre, kétségbeesésre, és nyilván könnyen beszél kitartásról, bizalomról az, aki nincsen nehéz helyzetben. Azt gondolom, Isten, Jézus, bár nem fogadja el, de megérti a miatta érzett elkeseredésünket, akár még a méltatlankodásunkat, haragunkat is, még akkor is, ha nyilvánvalóan nincsen, nem lehet igazunk. Megértőbb, megbocsátóbb, realistább, mint az Őt képviselő egyházak, vallási közösségek, amelyek – nem isteni, hanem emberi oldalukat tekintve – megértésből, megbocsátásból, reális látásból bizony nem mindig vannak a helyzet magaslatán. Isten megérti a csüggedésünket, ám mégis akkor cselekszünk helyesen, ha kegyelmére hagyatkozva küzdünk a csüggedés, az elkeseredettség, a bizalmatlanság ellen.

Isten megváltó szeretetéről beszéltem az imént. Húsvét (nagypéntekkel) ennek legszebb megnyilvánulása. Az első húsvéthoz vezető közvetlen események az első virágvasárnapon, Jézus jeruzsálemi bevonulásakor vették kezdetüket. Most itt elővételezett virágvasárnapi liturgiát tartunk.

Jézust tömegek ünneplik, amikor bevonul Jeruzsálembe. Az ünneplő tömeg bizony rosszul ítéli meg a helyzetet. Az emberek Isten választottját, a Messiást látják Jézusban. Ebben igazuk van. De ők politikai megváltóra számítanak, aki felszabadítja a népet a szolgaságból, az idegen hatalomtól. Jézus azonban lelki felszabadító, aki nem idegen hatalom alól, hanem a bűn terhe alól szabadítja fel őket, aki az Isten és ember közötti, a bűn miatt megsérült kapcsolatot állítja helyre. Jézus bevonul Jeruzsálembe, és be akar vonulni minden egyes ember életébe, a mi életünkbe is, hogy örök szeretetközösségben legyen velünk, hogy mindig, mindenütt, mindenben velünk legyen. A világhírű Depeche Mode együttes egyik legismertebb száma a Personal Jesus – a Személyes Jézus. A második sor ez: „Your own personal Jesus…” – „A te személyes Jézusod…”. A dal valójában nem vallásos tartalmú – arról szól, mi az, valaki más számára „személyes Jézus”-nak lenni, tehát olyan valakinek, aki törődik a másikkal és reményt ad neki – de maga a cím elgondolkodtatott: igen, Jézus az én személyes Jézusom, mert engem személy szerint ismer, szeret, mellettem áll mindenben, fontos vagyok neki nem csak egy csoport tagjaként, hanem egyénként is. És ami nagyszerű, hogy ezt minden egyes ember elmondhatja magáról.

Kíváncsi lennék, a jeruzsálemi bevonuláskor hányan vannak a sokaságban, akik most Jézust éljenzik, hogy aztán néhány nap múlva, nagypénteken a halálát követeljék. Mi is, különösen nehéz helyzetekben, mennyire várjuk, hogy egyfajta lelki virágvasárnapként ünnepélyesen bevonuljon hozzánk, az adott szituációba Jézus, és segítségünkre siessen. Persze sokszor tényleg csak azért várjuk, hogy tegyen valamit értünk. Mintha csupán az volna a szerepe, hogy kívánságokat teljesítsen. Máskor meg azt szeretnénk, hogy hagyjon minket békén. Mert akkor éppen nincsen szükségünk a segítségére, és kínos a jelenléte, zavar bennünket, mivel lelkiismeret-furdalást okoz, lévén, hogy nem kifejezetten Istennek tetsző gondolatokkal, cselekedetekkel vagyunk éppen elfoglalva. Nem kiabáljuk, nem is kívánjuk ugyan, hogy „Feszítsd meg!”, de azért megcsináljuk a magunk kis lelki nagypéntekjét: „Hagyj most békén, Jézus, nincsen rád szükségem!”. Aztán a „Kérlek, Uram, jöjj gyorsan!” és a „Hagyj most békén, menj innen!”, hívás, ünneplés és elutasítás szépen váltogatják egymást, attól függően, éppen minek érezzük – vagy nem érezzük – szükségét.

És Ő mégis hűséges testvérünk marad. Az első isteni személy pedig marad javunkat akaró mennyei Atyánk. A Szentlélek pedig ihletőnk és vigasztalónk. Mert szeretet az Isten. Gondolkodjunk el ezen a hűséges szereteten. És azon is, hogy ez a szeretet nem mindent következmények nélkül hagyó „majomszeretet”, hanem felelős szeretet. Amelyre – még ha időnként elbukunk is – felelős választ kell adnunk.

Feltöltve: 2018. március 26.

Szentbeszéd, Szombathely, 2017. november 10.

Tóraolvasmány: Ter 41,14-36

Szentlecke: 2Kor 1,8-11

Evangélium: Luk 18,1-8

Úgy hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom: senki sem megy szívesen a bíróságra ügyfélként – egy per részeseként vagy vádlottként, illetve tanúként. Akadnak ugyan emberek, akik valamilyen oknál fogva előszeretettel indítanak sorozatosan pereket, de azért nem ez a hozzáállás a jellemző. Ha rajtuk kívül valaki tényleg szívesen jár a bíróságra, az illető valószínűleg ott dolgozik. Persze vannak olyan bírósági témájú filmek, sorozatok, amelyek nagy népszerűségre tettek szert a nézők körében – gondoljunk csak a „Tizenkét dühös ember” című filmklasszikusra vagy a „Petrocelli” című sorozatra –, de hát egészen más külső szemlélőnek lenni, mint résztvevőnek, érintettnek.

A mai evangéliumi részlet egyik szereplője, az özvegyasszony olyan helyzetbe kerül, hogy igazát keresve meg kell jelennie egy bíró előtt. Történetünk másik szereplője ez a bíró, aki „Istentől nem félt, emberektől nem tartott”. Ugye érezzük, hogy ez a jellemzés nem éppen kedvező a bíróra nézve? Jézus nem a bátorságát dicséri, hanem épp ellenkezőleg: a korabeli stílusban kifejezve elmarasztalóan beszél róla, romlott, erkölcstelen, igazságtalan hivatalviselőként mutatja be, majd ki is kimondja azt, amit a bíró viselkedése alapján mi is könnyen megállapíthattunk: az illető igazságtalan. Valószínűleg megvesztegethető, korrupt figura.

Mi a helyzet az özveggyel? Özvegy nőnek lenni ma is nagyon nehéz, de az akkori Palesztinában sokszor bizony még napjainkhoz képest is igen keserves életállapotot jelentett. Az özvegyasszonyok a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportját képezték (nem csoda, hogy már ószövetségi szakaszok is együttérzésre, segítségre szólítanak fel velük kapcsolatban). Egy zsidó nő 13-14 éves korában rendszerint már férjhez ment. Így aztán megtörténhetett, hogy fiatalon megözvegyült, úgy, hogy még nem volt nagykorú gyermeke, aki gondoskodhatott volna róla. Ilyen formán védelmező, oltalmazó nélkül maradhatott, ami egyúttal azt is jelentette, hogy elveszítette biztonságos helyzetét a közösségben, társadalomban, létbizonytalanságba került, könnyen kihasználhatták, megkeseríthették az életét rossz szándékú emberek. Ez még nem az az időszak, nem az a környezet volt, amelyben egy egyedülálló nő normális önálló életet élhetett volna. A történetünkben szereplő asszony különösen rossz helyzetben lehet, mert személyesen kell a bíróhoz fordulnia. Ez ritkaságszámba ment a zsidó közösségben. Általában egy férfi pártfogó szokott közbenjárni az özvegyasszonyok érdekében a bírónál.

Nem tudjuk, mi a jogi vita tárgya. Talán valaki nem hajlandó megadni a pénzt, amellyel a kiszolgáltatott nőnek tartozik. Vagy esetleg egy rokon eltette az örökségből az asszonynak járó részt. Az asszonynak mindenesetre nagy türelemre, kitartásra van szüksége, mert a bíró először egyáltalán nem akar foglalkozni az ügyével. Később aztán mégis hajlandó rá. Mi történt? Hirtelen föltámadt benne a kötelességtudat, vagy megsajnálta a nőt? Egyik sem. Továbbra is az önzés motiválja. Zavarja a nő kitartó kérése, egyszerűen meg akar végre szabadulni tőle, mert már elege van belőle. Inkább belemegy abba, hogy foglalkozik az ügyével, csak tűnjön már el végre. „…annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön” – gondolja. Lehet, hogy tényleg attól tart, az elkeseredett asszony nekitámad majd. Lehet, hogy ezt csak ironikusan, gunyorosan mondja magában, nem az erőszakos fellépéstől való tényleges félelem miatt. Esetleg az zavarja, hogy az asszony rossz hírét keltheti (habár elvileg nem tart az emberektől). Akárhogy legyen is, zaklatásként fogja fel az asszony kitartó kérését, elege van az egészből, és a nő kitartása végül meghozza gyümölcsét: foglalkozik az üggyel. Hogy aztán a döntése kedvező lesz-e az asszonyra nézve, hogy igazságos lesz-e, az nem derül ki a példabeszédből, de a tanulság szempontjából nem is lényeges.

Mi a megszívlelendő tanulság? Ezt maga a szentírási szöveg már a példabeszéd felvezetésében elárulja: „…szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni”. Jézus világossá teszi, hogy ha már az igazságtalan bíró is kész – persze önös érdekből – foglalkozni az üggyel, mennyivel inkább meghallgatja kéréseinket, imáinkat a minket végtelenül szerető, teljesen önzetlen Isten. Csak tudnunk kell kitartóan kérni Tőle imáinkban, és természetesen olyan kérést terjesszünk elé, amely Istennek tetsző, és valóban a javunkat szolgálja, lelkileg is. Vessük bizalmunkat Istenbe, legyen hitünk, hogy Jézusnak, az Emberfiának igenlő választ adhassunk kérdésére: amikor eljön majd, talál-e hitet a földön.

Nagyon hasonló az özvegyről és a bíróról szóló példabeszéd ahhoz a példabeszédhez, amelyben egy ember, akihez váratlanul vendég érkezik, éjfélkor – tehát nem éppen a legjobb időpontban – bekopog a barátjához, hogy kenyeret kérjen tőle. Bár a barátja eleinte nem akar ajtót nyitni, végül, ha csak a kitartó kérlelés miatt is – és akkor megint csak a kényelmetlenségtől való megszabadulás miatt –, de segít a másiknak. Mindkét példabeszéd a kitartó imádkozásra buzdít. Hiszen Isten gondoskodik a szeretteiről, vagyis rólunk. Gondoskodott az előbb hallott ószövetségi történetben az egyiptomiakról, amikor felkészítette őket a hét szűk esztendőre. Gondoskodott – ahogyan a második korintusi levél részletében hallhattuk – a veszélyben már a halálra készülő Pál apostolról, és kimentette a veszedelemből. Mi is bízvást fordulhatunk hozzá imáinkban kéréseinkkel. Az ima – ahogyan egy kiváló anglikán teológus fogalmaz – egyszerre jele az emberi gyöngeségnek – hiszen erőtlenségünkben fordulunk Istenhez, akitől teljes mértékben függünk –, és ugyanakkor hathatós eszköze az Istennel való együttműködésünknek, tehát óriási erő lakozik benne.

És ha úgy érezzük, Isten nem felel az imánkra, nem segít, akkor gondolkodjunk el ezen a kis történeten:

„Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.

Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.

Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát.

Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:

- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?

Az Úr így felelt:

- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.”

Feltöltve: 2017. november 13.

Szentbeszéd, Szombathely, 2017. szeptember 15.

Tóraolvasmány: Ter 19,12-26
Szentlecke: 1Kor 9,6-15
Evangélium: Luk 12,13-21

A mai evangéliumi részletből két tanulságot szeretnék most kiemelni. Az egyik ez: nem lehet bármit kérni Istentől. Lehetnek bizony olyan kérések, amelyeket egyáltalán nem fogad szívesen. Ezeket nem is teljesíti. A másik tanulság (vagy inkább tanulságcsoport): ne legyünk rabjai a bírvágynak, a tulajdon és tulajdonlás iránti túlzóan erős kívánságnak – mondjuk ki, a kapzsiságnak –, ne állítsuk magunkat önző módon a középpontba, hanem a felebaráti szeretet jegyében mindig figyeljünk a többiekre is.

Az alaptörténet a következő. Jézus ismét tanítja az embereket. Ekkor valaki megszólítja a tömegből: „Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” Örökösödési vita. Milyen jó volna, ha teljes megalapozottsággal kijelenthetnénk: Jézus korától eltérően ma már nincsenek örökösödési viták. De sajnos tudjuk, hogy manapság is számtalan esetben fordulnak egymás ellen testvérek, közeli családtagok örökösödési problémák, konfliktusok miatt. Ilyen szempontból semmit nem változott a világ és az ember.

A Jézus-korabeli zsidóságban, ahogyan a görög-római világban is gyakori probléma volt az örökség ügye, mikéntje. Egy kutató szerint ebben a világban, ebben a környezetben jóval nagyobb esélye volt az embernek öröklés révén vagyonhoz jutnia, mint a vagyont a semmiből megteremtenie. A mózesi jog – nem meglepő módon – foglalkozott az örökléssel, és úgy rendelkezett, hogy az elsőszülött fiút kétszeres rész illeti. Nem volt szokatlan, hogy a vitatkozó felek egy nagy tekintélyű személyt, például filozófust, vallási vezetőt kértek fel, hogy döntsön az ügyükben. A Jézust megszólító személy is ilyen szándékkal fordul hozzá. Tisztelete jeléül „mester”-nek szólítja Jézust, és a segítségét kéri.

Jézus azonban határozottan elutasítja a felkérést. „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek, és elosszam örökségeteket?” Nem ismerjük az örökösödési vita hátterét, részleteit. Jézus mindenesetre a kapzsisággal hozza kapcsolatba. Elutasítja a közreműködést, hiszen az ő feladata nem az, hogy jogi ügyeket oldjon meg. Ő létkérdésekről beszél: az Isten és ember kapcsolatáról, az Istennek tetsző életről, az üdvösségről. Az örömhírt, az Evangéliumot hirdeti. Ehhez képest egy örökösödési probléma súlytalan, említésre sem méltó. Az ember, aki jogi közvetítést kért tőle, nem akart semmi rosszat, csak nem értette meg ezt, nem látta a lényeget.

Mi sem kérhetünk akármit Istentől. Nem kérhetünk öncélúan nagy vagyont, gazdagságot. Nem kérhetjük Tőle, hogy ötös találatunk legyen a lottón. Mert Ő nem azért van, hogy a kényelmünket szolgálja. Csak olyant kérhetünk Tőle, ami lelki értelemben is a javunkra van, ami elmélyíti a Vele való kapcsolatunkat. Kérhetjük, hogy szorult anyagi helyzetünkben segítsen meg, hogy tisztes anyagi körülmények között nevelhessük gyermekeinket. De öncélú dolgokat nem. Az öncélú dolgok gyakran a kárunkra vannak, még ha ez nem is tudatosul bennünk, még ha ideig-óráig élvezzük is őket.

Jézus a hozzá intézett kérés kapcsán felhívja hallgatói figyelmét, a mi figyelmünket is a kapzsiság veszélyeire: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Példabeszéddel is illusztrálja ezt.

De hát mi a baj a példázatban szereplő gazdag emberrel? Hiszen teljesen természetes, hogy az emberek gondolnak a jövőjükre, biztonságban akarják tudni vagyonukat, pénzüket. Van, aki otthon, a padlódeszka alatt tartja a pénzét, de azért a legtöbb ember bankba teszi vagy befekteti azt. Az is természetes, hogy szeretnénk kényelemben, jó körülmények között élni. Akkor miért feddi meg Isten a gazdag embert?

Először is úgy tűnik, hogy a gazdag ember nem ad hálát Istennek a bő termésért. Minden tisztességes hátterű gazdagság és eredmény forrása Isten, így mindazon jóért, amit elérünk, hálával tartozunk neki. Tudjunk köszönetet mondani Istennek! Van miért.

A példabeszéd gazdag embere meg sem kérdezi Istent, mit tegyen a terméssel. Csak önmagára hagyatkozik a döntésben.

És következik a talán legfőbb probléma, amelynek megértéséhez meg kell vizsgálnunk a korabeli zsidó gondolkodást, kegyességi gyakorlatot: Látjuk, hogy a gazdag ember csak önmagával, a saját kényelmével és szórakozásával van elfoglalva (mint a szodomaiak, hogy a tóraolvasmányra is utaljak). Pedig a zsidó szokások szerint a fölöslegből adnia kellett volna a szegényeknek, rászorulóknak is. Viszont ez eszébe sem jutott. Önmagát, a saját kényelmét állította a középpontba, nem foglalkozott embertársaival. A szentleckében hallottuk, hogy számunkra, Krisztus-követők számára is milyen fontos az önkéntes, jókedvű adakozás. A gazdag ember önző és kapzsi volt, csak az anyagi javakkal törődött, a lelkiekkel nem. De mit érnek az anyagi javak csak önmagukban, amikor meg kell jelennünk Isten színe előtt? Semmit. Nem hiába nevezi Isten esztelennek a gazdagot.

Nem gondolkodhatunk az esztelen gazdag ember módjára. Keresztény emberként nem lehetünk önzőek, nem gondolhatunk csak magunkra. Nem lehetünk a vagyon és a hatalom rabjai. Ezek bálványokká válhatnak. Felelősséggel tartozunk felebarátainkért is. A főparancs kimondja, hogy szeretnünk kell Istent, és szeretnünk kell felebarátainkat is. A kettő szorosan összefügg. Isten iránti szeretetünk legfőképpen abban nyilvánul meg, hogyan viselkedünk a felebaráttal, a másik emberrel. Segítenünk kell a rászorulót. Ha kell, adakozással, anyagi javakkal. De van, amikor egy fillérünkbe sem kerül a segítség, egyszerűen a lelki támogatásunkra van szükség. Néha pár kedves, szeretetteljes baráti szó is csodákat tehet.

Jézus az Istenben való gazdagodásra szólítja fel hallgatóit, és ez a felhívás nekünk is szól. Ez a gazdagodás nem felhalmozást jelent. Ellenkezőleg: adást, szétosztást.

Testvéreim, Isten kegyelmét kérve éljünk úgy, hogy az anyagi javakban, az esetleges hatalomban csak eszközt lássunk, amellyel mások javára is lehetünk, és legfőképpen Istenben gazdagodjunk.

Feltöltve: 2017. szeptember 18.

Szentbeszéd, Szombathely, 2017. augusztus 11.

Tóraolvasmány: Ter 14,14-24

Szentlecke: Ján 4,1-6

Evangélium: Luk 9,18-24

Kedves Testvéreim!

„Kinek tartotok engem?” – kérdi Jézus az apostolokat. De nem csupán őket. Minden egyes embertől kérdezi, aki legalább valamennyire ismeri Őt. Tőlünk is kérdezi. Életünk egyik legfontosabb kérdése ez. Nem mindegy, mi a válasz. Az elmúlt kétezer évben, egészen a mai napig sokféle válasz született és születik erre a kérdésre. Az előbb felolvasott evangéliumi részletben, a kérdés eredeti feltevésének időpontjában volt, aki Illésnek, aki Keresztelő Jánosnak vagy valamelyik régi prófétának gondolta Jézust. Poncius Pilátus talán azt válaszolta volna: Jézus egy kellemetlen zsidó fickó, felesleges problémák forrása. A halálát kívánó főpapok és társaik istenkáromlót láttak benne. Van, aki még ma is mesehősnek gondolja, dacára annak, hogy már egyetlen komoly történész sem vonja kétségbe a létezését. Sokak számára a világtörténelem egyik legnagyobb erkölcsi tanítója, egy kiváló, nemes ember (de nem több). Az iszlám követői prófétának tartják, a második legnagyobbnak Mohamed után. A keresztény kultúrkörben egykor nagy befolyású ariánusok tökéletes teremtménynek tekintették, aki nem Isten és nem is ember, habár megváltó. Van, aki szerint az „első kommunista”. Az eddigi „legmeredekebb” vélemény, amivel találkoztam Vele kapcsolatban, az, hogy Jézus nem személy volt, hanem egy hallucinogén gomba, méghozzá a légyölő galóca „fedőneve” (az elmélet szerint az első keresztények szertartásaikon ebből a gombából fogyasztottak, hogy transzba essenek, látomásaik legyenek). És persze sok-sok millió ember számára Jézus valóságos Isten és valóságos ember, a második isteni személy és a Messiás, az egyetlen valódi pap, közvetítő Isten és ember között, méghozzá a tóraolvasmányban szereplő, kenyér- és boráldozatot bemutató Melkizedek főpap rendje szerint (látjuk a párhuzamot: Krisztus testét és vérét is a kenyérrel és a borral vesszük magunkhoz). Mi, akik kereszténynek valljuk magunkat, ezt tartjuk Jézusról, legalábbis ezt kellene tartanunk. Istenember, Messiás, főpap. Persze látjuk, hogy már a nagyon korai kereszténységben, az ősegyházban is voltak olyanok, akik téves nézeteket képviseltek a személyével kapcsolatban. Hiszen mit is hallottunk az imént János első levelének részletében? „... minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem Istentől való, hanem az antikrisztusé…” Itt nyilván egy korai eretnek tanításra utal a szerző, amely szerint Jézus nem jött el testben, nem volt valóságos ember.

A templomba, keresztény istentiszteletre járóknak is szól a kérdés: „Kinek tartotok engem?” Istennek, istenembernek, személyes Megváltónknak? És ha igen, akkor csak az eszünkkel hisszük és a szánkkal hirdetjük ezt, mint valamiféle betanult leckét, vagy tényleges következménnyel jár az életünkben? Tehát: „Kinek tartotok engem?” Életünk központjának és értelmének tartjuk, vagy csak valamiféle függeléknek, díszítő elemnek az életünkben? Jézus jóval többet érdemel az életünkből heti nagyjából egy óránál, a mise, istentisztelet időtartamánál. Ha életünk központjának tartjuk, és nem csak szóban, hanem ez valóban megnyilvánul mindennapjainkban, ha kölcsönös és mély a szeretetkapcsolatunk Jézussal, vagy legalábbis erősen és őszintén törekszünk erre, akkor minden gyarlóságunk és bűnösségünk ellenére már összességében és tudatosan az Evangélium útján járunk.

Természetesen nem mindenki jutott el annak felismerésére, hogy Jézus a Megváltó, a Szentháromság egy Isten második személye. Mint említettem már, sokan nagy erkölcsi tanítót, egy tiszta lelkű, másokkal végtelenül szolidáris embert, csupa nagybetűvel EMBERT látnak benne, egy vonzó, rendkívül tiszteletre méltó példaképet. Már önmagában ez is jóval több a semminél, jó alap, amire tovább lehet építkezni. Nem mindenki jut tovább az építkezésben, de az igazságot kereső ember, akinek a szívében ott a szeretet, már Jézushoz tartozik valamilyen formában, még ha nem is tudatosan. Jézus minden egyes embert szeret, hiszen ő minden ember megváltója, nem csak a tudatos hívőké. Hogyan is olvassuk a Timóteushoz írt I. levélben? „…azért fáradunk és küzdünk, mert bízunk az élő Istenben, aki minden embernek üdvözítője, kivált a hívőnek.” Különösen a hívőnek, igaz, de mint látjuk, mindenki másnak is.

Bizonyos fundamentalista keresztény körökben hajlamosak a testvérek „leírni”, elveszettnek tekinteni azokat, akik nem a hagyományos értelemben vett hívő keresztények, vagy nem olyan formában, módon hisznek, mint ahogyan ezek a testvérek elvárnák tőlük. Ez az ítélkezés, megvetés nem evangéliumi, nem keresztényi hozzáállás. A tények azt mutatják, hogy bizony sok nem keresztény, illetve magát nem hívőnek tekintő embertársunk van, aki Istennek tetszőbb életet él számos magát kereszténynek valló, istentiszteletre járó embernél. Hagyjuk meg az ítélkezést Istennek, Ő – ellentétben velünk – mindent tisztán lát.

Persze a valódi cél a tudatos és tartalmas kölcsönös szeretetkapcsolat Jézussal. Az az állapot, amikor valóban ő életünk fénye, középpontja, ihlető forrása és értelme, természetesen a Szentháromság összefüggésében, hiszen az Atyával és a Szentlélekkel való kapcsolatunk is stratégiai kérdés életünkben. Kérjük Isten kegyelmét magunknak és felebarátainknak, hogy mindannyian és mindig a legjobb, életünket formáló választ adjuk Jézus kérdésére: „Kinek tartotok engem?”

Feltöltve 2017. augusztus 14-én.

Szentbeszéd, Szombathely, 2017. június 30.

Tóraolvasmány: Ter 6,5-22
Szentlecke: Zsid 13,7-17
Evangélium: Lk 6, 17-26

Kedves Testvéreim!

Mennyire vagytok türelmesek? Ha volna egy olyan eszközünk, amellyel pontosan meg lehetne ezt mérni, akkor minden embernél meg tudnánk állapítani, mekkora a türelme. Nyilván a türelemnek volna mértékegysége is. Például ha az eszközt egy Gereben vezetéknevű magyar tudós alkotná meg – hiszen természetesen magyar találmány volna – akkor a mértékegység lehetne gereben. És beszélhetnénk esetleg milligerebenről meg kilogerebenről is. Türelmességi sorrendeket állíthatnánk fel. Egy azonban teljesen biztos: még a legtürelmesebb embertársunk türelme is mérhetetlenül eltörpülne Isten türelme mellett. Isten türelme a mi szemünkkel nézve szinte végtelen. Gondoljunk csak bele, amióta ember él a földön, de akár csak a mai napon is mennyi bűnnel, gonoszsággal, gyarlósággal, szerencsétlenkedéssel, ostobasággal vagy egyszerűen csak hülyeséggel kellett és kell szembesülnie Istennek. De mindezek ellenére még nem tett pontot az emberi történelem végére, nem küldte ránk a világvégét, és általában még a leggonoszabb embernek is jócskán ad időt a megtérésre, ahelyett, hogy – csúnyán fogalmazva – hamar „kivonná a forgalomból”. Igaz, Noé története szerint egyszer már Istennél is betelt a pohár, véget ért a türelem, és néhány személyt leszámítva elpusztította az emberiséget. Ám ezt a történetet, sok más ószövetségi történettel együtt nem kell szó szerint vennünk és történelmi eseménysorozatként kezelnünk. A zsidó mondavilág része, eleme. Ugyanakkor nyilván nem véletlenül került bele a Szentírásba. Van jelentősége Isten és a választott nép, illetve Isten és az egyes ember kapcsolatának bemutatásában. Egyebek között jól illusztrálja: ne hagyjuk megtéveszteni magunkat a látszattól. Isten mérhetetlen türelme nem valamiféle buta birkatürelem. Isten türelmével vissza lehet élni, megpróbálhatunk „szórakozni” Istennel, lehetünk könnyelműek, gondolván, hogy még rengeteg időnk van, de előbb-utóbb mindenről számot kell adnunk Neki. Sok-sok év múlva, de akár egy órán belül is megtörténhet, hogy meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt. És Krisztus második eljövetele is bármikor bekövetkezhet. Legyünk tehát mindig készen. De kétségtelen: Isten türelmes. Ő a legjobb példa arra, amit Pál apostol ír Szeretethimnuszában: „A szeretet türelmes…”

Isten türelmes. De a keresztény embernek is türelmesnek kell lennie. Istenbe vetett bizalmunknak türelemmel kell együtt járnia. Az ember hajlamos arra, hogy Istennel való kapcsolatában türelmetlen legyen. „Uram, kérlek, add meg nekem ezt és ezt.” Aztán ha nem kapjuk meg, vagy nem rögtön kapjuk meg, türelmetlenek leszünk, rossz néven vesszük Istentől, hogy nem teljesítette (vagy még nem teljesítette) a kérésünket. (Mert ugye micsoda kiszolgálás ez?) Pedig lehet, hogy butaságot kérünk, hogy a kért dolog egyáltalán nem szolgálja a javunkat. Vagy erősebben, jobban, kitartóbban kell kérnünk. Vagy azt hisszük, elvárásaink lehetnek Istennel szemben. Hogy köteles kiszolgálni bennünket. Olykor bizony még a hitünk is meginoghat a türelmetlenség miatt, van, aki el is veszíti. Pedig ha igazán bízunk Istenben, akkor nem lehetünk Vele türelmetlenek, hiszen sokkal jobban tudja, mi szolgál a javunkra (és mi nem szolgál), mint saját magunk.

Aztán lehetnek olyan szakaszai az életünknek, amelyekben nem érezzük Isten jelenlétét. Mintha magunkra hagyott volna bennünket. Még az is felötölhet bennünk, hogy talán nem is létezik. Ezt az ún. „lelki szárazságot” még nagy szentek is megtapasztalták, például Kalkuttai Teréz anya. Ilyenkor rengeteg türelemre és bizalomra van szükségünk, hogy ne csüggedjünk el túlságosan, hogy ne adjuk fel. Bíznunk kell benne, hogy minden ellenkező érzésünk dacára Isten ekkor is velünk van, ekkor is gondoskodik rólunk. Imádkoznunk kell, kérnünk kell a hit, a remény, a bizalom és a türelem kegyelmét. Végeredményben elmélyültebb hittel, Isten-kapcsolattal kerülhetünk ki ebből a válságból. Hasonló krízishelyzet, amikor bajban lévő szeretteinkért könyörgünk az Úrhoz, de nem látunk gyors segítséget (ami különben nem jelenti azt, hogy ne lenne ott a segítség, csak esetleg más módon, mint ahogyan vártuk).

Aztán vizsgáljuk meg, mit mond Jézus a mai evangéliumi részletben. „Boldogok vagytok, ti szegények…” Boldogok vagytok, hogy most éheztek…” Boldogok vagytok, hogy most sírtok…” Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek…” Valljuk be, kedves Testvéreim, emberi szemmel nézve ezek nem igazán vonzó dolgok. Rengeteg türelem kell hozzá, hogy elviseljük a szegénységet, az éhezést, a sírást, gyűlöletet. De Jézus nem véletlenül nevezi boldognak azt, aki ilyen helyzetben van. Persze akkor vagyunk igazán boldogok ezekben a helyzetekben, állapotokban, ha az Istenbe vetett bizalommal, keresztény türelemmel vészeljük át őket. Adjon erőt a tudat, hogy – amint a mai evangéliumi részletben hallhattuk – Isten küldötteinek, a prófétáknak is sokat kellett szenvedniük, és még ennél is inkább az, hogy – amint a Zsidókhoz írt levélben hallottuk – Jézus is vállalta – ártatlanul – a gyalázatot, szenvedett a népért, értünk. Legtöbbünk szenvedései, problémái ezekhez képest eltörpülnek.

Kedves Testvéreim, türelem és bizalom – kérjük őket Istentől, ugyanakkor ne csak szóban várjuk, hanem valóban nyíljunk meg, hogy be is tudjuk fogadni azokat.

Feltöltve 2017. június 30-án

Szentbeszéd, Szombathely, 2016. november 25.

Tóraolvasmány: Kiv 34,1-10

Szentlecke: Jk 5,1-11

Evangélium: Lk 21,25-33

Most vasárnap kezdődik Ádvent, régi szép magyar szóval élve úrjövet ideje. Ezek a várakozás hetei. Szimbolikus várakozással tekintünk a közelgő karácsonyra, jelképesen várjuk, hogy megszülessen a kis Jézus. Az egész ádventi várakozásnak az az alapja, hogy valóban csak szimbolikusan, jelképesen kell várakoznunk. Ténylegesen nem. Hiszen megváltó Jézusunk már ténylegesen eljött közénk valamivel több mint 2000 esztendővel ezelőtt.

Jézus születésével megtörtént az Úr első eljövetele. A világ azóta más, nagyon is más, mint azelőtt, még ha ezt látható módon nem is tapasztaljuk meg. Lelki módon annál inkább. De lesz egy második eljövetel is. Erre most is várunk – legalábbis várnunk kellene rá. Aki érkezik, mindkét esetben ugyanaz: Jézus, a Krisztus. Ám az érkezés körülményei igencsak mások lesznek a második eljövetelkor. Ha egy királyi családban gyermek születik, különösen, ha a trónörökös látja meg a napvilágot, hetedhét országra szóló ünnepséget szerveztek vagy szerveznek ma is, látványos eseményekkel tarkítva. Isten sokkal sokkal több egy földi királynál. Ám a második isteni személy, a Fiú minden látványos körítés nélkül, egyszerű környezetben, gazdagnak, hatalmasnak egyáltalán nem nevezhető családban jött el közénk. Nem sokan tudták, ki született meg, hogy az Úr, a Megváltó látta meg a napvilágot. Ő az egyszerű emberek, nem pedig a hatalmasok, rangosak, nem a sztárok, celebek életét kívánta élni, habár a megváltás műve éppúgy szól a királynak, mint a koldusnak. Szolidaritást vállalt az emberrel, és nagyszerű ajándék, hogy ez életformában a hétköznapi emberrel, az átlagpolgárral és a szegényekkel való szolidaritást is jelenti.

A második eljövetel más lesz. Dicsőséges visszatérés lesz, amikor mindenki számára világos és egyértelmű: Krisztus, a világ ura van itt. Az imént hallott evangéliumi részben Jézus félelmetes képekben mutatja be az utolsó időket és a második eljövetelt. Azt hiszem, még a Krisztus-követők között is szép számmal akadnak olyanok, akik a történéseknek ezt a meglehetősen hátborzongató leírását hallva-olvasva nem igazán lelkesednek a gondolatért, hogy részesei legyenek a nagy visszatérésnek, amennyiben a leírást szó szerint kell érteni. „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” Ez az érkezés tehát gyökeresen eltér majd az elsőtől. Akár szó szerint értjük a leírást, akár szimbolikusan, egy biztos – a visszatérésről minden egyes ember tudni fog, és minden egyes ember számára a visszatérés lesz a legaktuálisabb, sőt az egyetlen kérdés, amely foglalkoztatja.

Az igaz embernek nem lesz oka félelemre. „…emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje” – mondja Jézus. (A „megváltás” fogalmán ebben az összefüggésben természetesen mást kell értenünk, mint a kereszthalál és feltámadás általi, már megtörtént megváltás esetében.) Beteljesül a Krisztus-követők reménye, a szeretet és az igazság végső győzelmet arat a gonoszság és bűn fölött. Ezért a keresztény ember, minden jó szándékú ember félelem nélkül várhatja a második eljövetelt.

De készen kell rá állnunk. Nem tudjuk, mikor következik be. Ezer év múlva? Öt esztendőn belül? Akár holnap? Nem tudhatjuk. Bármelyik lehet, és egyik sem. Különböző vallási közösségek, szekták már többször is tudni vélték az időpontot, aztán kereshették az elfogadhatónak tűnő magyarázatot a melléfogásukra, amikor a jóslatuk nem valósult meg. Jézus ugyan arról beszél, hogy figyeljük a jeleket, de azt gondolom, ezzel inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy mindig álljunk készen az érkezésére.

Várjunk türelmesen, ahogyan a Jakab-levélben olvashatjuk. Tartsunk ki Krisztus követésében, az Isten és embertársunk, felebarátunk iránti szeretetben.”Boldognak mondjuk azokat, akik hűségesen kitartanak” – írja a Jakab-levél szerzője. Természetesen nem csupán a második eljövetelre kell ilyen módon várnunk, hiszen nagyon jó esélyünk van arra, hogy már előtte távozunk az élők sorából. A halál után is találkozhatunk Jézussal. És a halál után számadást kell adnunk életünkről. Akár a második eljövetelre, akár saját földi életünk végére gondolunk – ne legyünk könnyelműek, ne alapozzunk arra, hogy még messze az idő, még lehetünk lelkileg „lazák”, még dögönyözhetünk kicsit a bűnben. A legtöbb ember, attól tartok, hajlamos erre. De ne is essünk reménytelen kétségbe bűneink, vétkeink, gyarlóságunk miatt, hiszen – amint a tóraolvasmányban hollhattuk – „…Jahve irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben”. És ez a mi reményünk, Testvéreim. Kerüljük el a két végletet: a hanyagságot és a reményvesztettséget.

Kezdetét veszi Ádvent. Várjuk nyitott szívvel a karácsonyt, annak ünnepét, hogy az Isten szolidaritást vállalt az emberrel. Azért vállalt szolidaritást, mert végtelenül szeret bennünket. Nem a tetteink, nem az okosságunk, szépségünk, kedvességünk miatt, hanem azért, mert minden egyes ember önmagáért, feltétel nélkül kedves neki. És minél jobban tudatosul ez bennünk, annál kevésbé találjuk majd félelmetesnek a második eljövetel gondolatát. Ami természetesen nem ment fel minket a felelős lelki felkészülés alól.

Feltöltve 2016. november 30-án.

Szentbeszéd, Szombathely, 2016. október 21.

Tóraolvasmány: Ter 39,1-21
Szentlecke: Gal 5,16-24
Evangélium: Lk 17,11-19

Próbáljuk meg mindannyian elképzelni, hogy a holnapi naptól nem mehetünk emberek közé, távol kell magunkat tartani mindenkitől, nem sétálhatunk nyugodtan a parkban, nem ülhetünk be egy kávéra vagy sörre a kedvenc vendéglátóipari egységünkbe, és senkivel, még a legközelebbi hozzátartozóinkkal sem érintkezhetünk. Teljesen kitaszít bennünket a társadalom, méghozzá önhibánkon kívül. Még misén, istentiszteleten sem vehetünk részt. Képesek vagyunk ezt egyáltalán elképzelni? Valószínűleg nem igazán. Nem tudom, a mai evangéliumi részletben szereplő tíz fős csoport tagjainak milyen fantáziája volt, milyen beleélő-képessége, empátiája. De hát nekik nem kellett elképzelniük ezt a borzalmas helyzetet. Hiszen éppen ebben a helyzetben éltek, állandóan. Tíz szerencsétlen leprás.

A Szentírásban a lepra különböző bőrbetegségek összefoglaló neve, tehát nem csupán azt a betegséget jelenti, amelyet a mi korunkban a lepra fogalma alatt értünk. Ennek az akkori palesztinai betegek szempontjából nem volt jelentősége: mindannyian a társadalom kivetettjei voltak. Nem érintkezhettek senkivel, nehogy megfertőzzék az egészségeseket, ami egyben rituális tisztátalanságot is jelentett volna. Pontosan szabályozva volt, méghozzá a Tórában, a Leviták könyvében, hogyan kellett viselkedniük, mit tehettek és mit nem. Például mindenkit már messzebbről figyelmeztetniük kellett, hogy ők leprások. Kétszeresen is szenvedtek. Egyrészt magától a betegségtől, másrészt a kitaszítottságtól. A történetünkben szereplő tíz leprás tehát kettős tehertől akar megszabadulni, amikor Jézus segítségét kéri.

Fontos eleme a történetnek, hogy a tíz közül (legalább) az egyik szamaritánus. Tudjuk, hogy a zsidók rossz szemmel néztek a szamaritánusokra. Tulajdonképpen ők is zsidók voltak, de pogány népekkel keveredtek, így a „hivatalos” zsidók „szennyezett vérűnek” tekintették őket, nem tartották igazi zsidónak etnikailag. És vallásilag sem, mivel a szamaritánusok ugyan a zsidó vallást követték, a zsidó szent iratok voltak a szent könyveik, de kultikus központjuk nem a jeruzsálemi templom volt, hanem a Gerazim-hegyi szentély. A „hivatalos” zsidók úgy értelmezték, hogy egy ellenkultusszal van dolguk. Számukra a szamaritánusok tehát kettős értelemben is „idegenek” voltak, etnikailag és vallásilag. Az evangéliumi szakasz görög szövegében található, magyarul „idegen”-ként fordítható szó („allogenes”) is ezt a kettős idegenséget fejezi ki. A szamaritánusok sem kedvelték a zsidókat. Érdekes, hogy a tíz fős csoportban a zsidók mellett szamaritánust is látunk. Rendes körülmények között ez nem fordulhatott volna elő, de a közös kitaszítottság a jelek szerint összehozta ezeket a szerencsétleneket.

A Lukács-evangélium szerzője különös érdeklődést mutat a szamaritánusok iránt. Az úgynevezett szinoptikus evangéliumokban (Máté, Márk, Lukács) egyedül ő ír arról, hogy Jézus a szamaritánusok között is tevékenykedett. Az irgalmas szamaritánus történetét is a Lukács-evangéliumból ismerjük. A két történet alapján úgy tűnik, az idegent, a szamaritánust állította a felebaráti szeretet, szolidaritás és a hála példájának, szemben a történetekben szereplő zsidókkal, akik nem értették meg a helyes gondolkodást és cselekvést. Fordítsuk ezt le a mai viszonyokra! Vajon önmagában elég az, ha az ember részesült a keresztségben, és rendszeres jár misére, istentiszteletre? Nem, kedves Testvéreim, ez önmagában bizony még kevés. Lehet, hogy egy nem keresztény embertársunk gondolkodása, tettei kedvesebbek Isten előtt, mint egy aktív, ám kemény szívű keresztényé. A keresztség és az Eucharisztia erős fundamentum számunkra, de kereszténynek lenni, templomba járni önmagában nem garancia arra, hogy Istennek tetszően élünk. A Krisztus-követés olyan feladat, amelyet naponta meg kell valósítanunk az életünkben.

Jézus nem gyógyítja meg rögtön a leprásokat, hanem elküldi őket, hogy mutassák meg magukat a papoknak Jeruzsálemben. A papok feladata volt igazolni a gyógyulást, lehetővé téve, hogy a leprából kigyógyultak visszatérhessenek az egészséges emberek közé, vagyis újból egészségesek és a közösség tagjai legyenek. Útközben a tíz leprás megszabadul a betegségtől. Látjuk: ezeknek az emberek volt valódi hite és Jézusba vetett bizodalma, hiszen Jézus szavára, még betegen útra keltek, bízva Jézus segítségében – és nem hiába.

Ha csak a történet felszínét nézzük, akkor találunk néhány furcsának, sőt logikátlannak tűnő elemet. Miért küldi Jézus a szamaritánust is a papokhoz? Hiszen idegenként nem mehetne hozzájuk. Miért beszél Jézus kritikusan a kilenc vissza nem térőről? Miért kellett volna bárkinek, akár zsidónak, akár szamaritánusnak visszatérnie? A kritizáltak pontosan azt tették, amit Jézus mondott. Miután a pap gyógyulttá nyilvánította őket, egészen biztosan hálát adtak a templomban Istennek. Akkor miért beszél úgy Jézus, mintha csak a visszatérő szamaritánus mondott volna köszönetet? Miért csak a szamaritánusnak mondja, hogy a hite meggyógyította? Hiszen a többiekkel is éppen ez történt. Mi az oka ezeknek a furcsaságoknak? Vannak olyan vélemények, amelyek szerint az evangélista egyszerűen csak figyelmetlenül szerkesztette, írta meg a történetet. Ám ha az evangélista tartalmi, teológiai üzenetét nézzük, akkor feloldódik a probléma, minden logikussá válik.

Igaz, hogy Isten tisztította meg a betegeket. De Jézuson, az Istenemberen keresztül cselekedett. Jézus sokkal több volt puszta „eszköznél”, közreműködőnél. Ő testesítette meg Isten jelenlétét és hatalmát. Ezt kilencen nem értették, nem érezték meg. A tizedik, a szamaritánus viszont igen. Ezért tért vissza hálát adni. Ő az, aki számára teljesen világossá lett a lelki tartalma Jézus kijelentésének: „A hited meggyógyított.” Ez által a hit által újfajta kapcsolatba került Istennel.

És ami nagyon fontos: csak a szamaritánus, az idegen értette meg, mi is történt valójában. Mint ahogyan sokszor csak az idegenek és kívülállók, a lenézettek nyitották meg szívüket Jézus örömhírének, például az utcanő vagy a vámos. Az Isten országa nyitott volt – és mindmáig nyitott – az olyan pogányok és kívülállók, lenézettek, megvetettek, „gyanúsak” számára is, akiknek van szemük a látásra és fülük a hallásra. Ez a történet is ezt illusztrálja. Szerénységre int bennünket: senkit ne ítéljünk el, ne vessünk meg, mert lehet, hogy az az ember – akár tudatosan, akár tudat alatt – többet megértett és megvalósított Jézus Evangéliumából, mint mi. De ha nem, akkor is kedves Istennek.

Hála és köszönet. A hála egy lépéssel tovább megy a hitnél. Mind a tíz leprásnak volt valamilyen fokú hite, hiszen ezért fordultak segítségért Jézushoz. De csak egy volt hálás neki, egy mondott köszönetet. A hit csak a kezdete az Istennel való kapcsolatunknak. Ez a kezdet alapulhat érdeken is, például azon, hogy segítségre van szükségünk. Isten, Jézus az ilyen „önző” hitet sem veti el, ahogyan a leprások segítséget kérő hitét is elfogadta.

Amennyiben a hála valóban a szívből jön, akkor nem ránk, a hálát adókra irányul, hanem arra, akitől kaptunk valamit. Itt már nincsen egyéni érdek, „önzés”. Most mi akarunk adni valamit, még ha csak hálát, köszönetet, Isten esetében dicsőítést is. Ha Istennel való kapcsolatunkat egy körrel szimbolizálnánk, akkor a hála, illetve a hálára késztető ösztön képezi a második felét a hitből kiinduló körnek.

Ez emberi kapcsolatokra is igaz lehet, ahol a hit természetesen nem vallási hitet, hanem bizalmat jelent. Én például hálás vagyok a neves anglikán teológusnak, Jeffrey Johnnak, akinek a gondolatmenetére épül a mai igehirdetésem legnagyobb része. Gondolatban köszönetet mondok neki.

Isten nem hagyja el a szenvedőt, a bajba jutottat, még ha az nem is érzi így. Hallottuk az olvasmányban: József börtönbe került, de ott is vele volt az Úr, és „irgalmat gyakorolt vele”. Megsegítette a tíz kitaszított leprást is, és minden szenvedő számíthat rá, még ha nem is feltétlenül látványos módon. Igyekezzünk – ahogy Pál apostol írja a galatákhoz írt levélben – a Lélek szerint élni, állandó szeretetkapcsolatban Istennel, és akkor könnyebben, világosabban megérezzük jelenlétét életünkben, balsorsban és jó sorsban egyaránt.

Feltöltve: 2016. október 24.

Szentbeszéd, Szombathely, 2016. május 27.

Tóraolvasmány: Ter 2,18-25

Szentlecke: Jel 18,21-19,4

Evangélium: Lk 4,21-30

Az imént hallott szentírási szakaszok segítségével két városba látogathatunk el gondolatban; a nagy angol író, Charles Dickens egyik regényének címét kölcsön véve – persze jókora túlzással – azt mondhatjuk: amit most hallottunk, az „Két város története”. A két város tulajdonképpen kettő és fél. A Jelenések könyvéből származó szentleckében Babilonról van szó, a nagy mezopotámiai városról, a zsidókat fogságba hurcoló Újbabiloni Birodalom fővárosáról, de ez a Babilon itt most valójában Rómát, a várost és a birodalmat jelenti sok szentíráskutató véleménye szerint, néhányan pedig Jeruzsálemmel azonosítják. A másik város Jézus városa, Názáret.

Láthatjuk, hogy mindkét város lakói valamilyen konfliktusban állnak Istennel. A Jelenések könyvének Babilonja romlott, bűnös, istentelen város. A könyv parázna asszonyhoz hasonlítja, és előre jelzi pusztulását. Nem Isten az oka a konfliktusnak, azért a bűnös emberek felelősek. A gonoszság nem marad következmény nélkül: Isten elutasítja a bűnt, a babiloni bűnösök elszenvedik majd bűneik következményeit. Mindannyian kerültünk már konfliktusba Istennel, tudatosan vagy akaratlanul. Soha nem Isten volt a felelős ezért, hanem mi voltunk azok, bűnösségünk vagy gyengeségünk miatt. Mi is megtapasztaltuk már bűneink romboló következményeit. Imádkozzunk és Isten kegyelmével tegyünk érte, hogy ne a bűné legyen az utolsó szó az életünkben, a mi sorsunk ne az önmagunk okozta eltaszíttatás legyen, ellentétben a Jelenések könyvének Babilonjával!

És most összpontosítsunk a másik városra, Názáretre. A konfliktus itt a helybéliek és a második isteni személy, Jézus Krisztus között zajlik. Itt sem Isten az oka a nézeteltérésnek, Jézus nem akar semmilyen vitát, veszekedést a földijeivel. Sőt, azért megy közéjük, hogy hirdesse nekik az örömhírt, tehát a javukat akarja. Az alaphelyzet a következő: Nyilvános működésének megkezdése után Jézus – valószínűleg első alkalommal – visszatér szűkebb pátriájába, a városba, ahonnan származik, és a zsinagógában felolvas a közösségnek Izajás próféta könyvéből, majd elkezdi magyarázni a hallottakat, önmagára alkalmazva az igéket. A názáretiek ugyan nem tudják, hogy a Messiást, a Fiúistent hallgatják, de érzik, hogy itt és most valami nagyon nagy dolog történik: „Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak.” A kezdeti lelkesedés azonban hamarosan elégedetlenségbe vált. Az ember ingatag, gyakran még a szent dolgokban is. Gondoljunk csak Jézusnak a magvetőről szóló példabeszédére: vannak, akik hallgatják és szívesen befogadják a tanítást, de az nem ver bennük gyökeret, kövesre talajra hullott maghoz, elszáradt növényhez hasonlítanak.

Máté és Márk evangéliuma is megörökíti a názáreti konfliktust, de más hangsúlyokkal: egyrészt inkább a helyiek irigységét, féltékenységét emelik ki, akik nem akarják elfogadni, hogy valaki, aki közülük származik, magasztos dolgokra tanítsa őket. „Kisgyermekkorától ismerjük, itt nőtt fel közöttünk, nehogy már ő oktasson ki bennünket” – ezt a hozzáállás jellemzi őket. És ilyen körülmények között bizony tényleg senki nem lehet próféta a saját hazájában. Másrészt a két evangélium hangsúlyozza a názáretiek hitetlenségét is, vagyis a krisztusi örömhírrel szembeni elzárkózásukat. Emiatt Jézus nem is nagyon tett csodákat közöttük, csupán néhány embert gyógyított meg. Lukács evangéliumában – anélkül, hogy ellentmondana az említett másik két evangéliumi szerzőnek – máshol van a hangsúly. „De hát nem József fia?” – kérdezgetik a názáretiek, miután kezdeti lelkesedésük utat enged az elégedetlenségnek. Ez a kérdés feltehetőleg a saját földijükkel szembeni irigység, féltékenység megnyilvánulása. De amire különösen figyeljünk most (és itt látom a sajátos lukácsi hangsúlyt): elvárásaik vannak. Elvárják, talán meg is követelik, hogy Jézus csodákat tegyen városukban: „A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” – fogalmazza meg Jézus azt, amit a helyiek akarnak tőle. Másként fogalmazva: „Jézus, ha másutt nagy tetteket vittél végbe, akkor kötelességed ilyeneket cselekedni a saját városodban is!” Diktálni akarnak Jézusnak, lényegében utasítani akarják Istent.

Történelmi kortól függetlenül, mind a mai napig nagyon sok ember gondolkodott, gondolkodik így. Talán mi is elkövettük, elkövetjük ezt. Elvárásaink, követeléseink vannak Isten felé. „Tedd ezt, tedd azt! Mintha Isten, Jézus a szolgáltatóiparban dolgozna, mintha kötelessége lenne egyetlen csettintésünkre teljesíteni minden kívánságunkat. Ha nem teljesíti, ha nem felel meg az elvárásunknak, megsértődünk, esetleg úgymond „szakítunk” vele. Van, aki olyan mértékben csalódik, hogy a hitét is elveszti. A mi felelősségünk nagyobb, mint a názáretieké, hiszen ők még nem tudták, hogy Jézus a Megváltó, az Istenember. Mi tudjuk.

Az embernek nincsen joga arra, hogy bármit is követeljen Istentől, hogy elvárásokat támasszon felé! Joggal lehetnek kérései, joggal várhat segítséget az Úrtól, hiszen Jézus is biztat bennünket: állhatatosan kérjük a mennyei Atyát.

De a kérés nem azonos a követeléssel, a várás nem azonos az elvárással. A gyarló ember nem követelhet semmit a mindenható és tökéletes Istentől.

Viszont a mindenható és tökéletes Isten végtelenül szereti a gyarló embert. Elhalmozza kegyelmével, segíteni akarja, hiszen gondos és szerető atyja. És miközben mi sokszor olyan kérésekkel vagy elvárásokkal fordulunk Istenhez, amelyek egyáltalán nem szolgálják a lelki javunkat, addig Ő valóban azt akarja adni nekünk, ami a javunkra válik.

A názáretiek csodákat akarnak látni. Nem a krisztusi örömhír érdekli őket, hanem a show, a produkció, a látványosság. Pedig Krisztus nem azért Messiás, mert csodákat művel. Azok a küldetését kísérő, igazoló jelek, illetve a mások iránti segítő szolidaritásának cselekedetei. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy megosztja az emberekkel az örömhírt, az Evangéliumot, hogy tanítja őket az igazságra, és aztán keresztáldozatával és feltámadásával megvált bennünket.

A zsinagógában háborgó názáretiek nem értik a lényeget, felületesen gondolkodnak, elzárkóznak a krisztusi örömhírtől, ilyen értelemben nincsen hitük. Jézus nem is tesz köztük csodát, sőt olyan ószövetségi példákat idéz fel nekik, amelyekben a csodás isteni kegyelem a zsidók helyett idegenek osztályrésze lett. Nagyon sok magát kereszténynek nevező ember él ma is, aki csupán a felszínen mozog, nem látja a lényeget. Talán jámbornak és mélyen elkötelezett hívőnek tűnik, valójában azonban nem az Evangélium embere. És vannak emberek, akik nem keresztények, talán nem is tudatos hívők, és mégis közel állnak Istenhez, az isteni kegyelem gyümölcsözően működik bennük, áldást jelentenek mások számára. Keresztényi küldetésünk, feladatunk, hogy a mélyre evezzünk, és a felszíneskedés helyett áldássá váljunk másoknak, miközben magunk is eltöltekezünk az isteni kegyelemmel.

A dühös názáretiek szakadékba akarják taszítani Jézust. De ő áthalad közöttük, és eltávozik tőlük. Habár a látszat gyakran az ellenkezőjét mutatja, a végső győzelem mindig Istené, Krisztusé. Istennek nem árthat senki és semmi. Názáretből fizikailag eltávozott az Istenember, de Isten nem akar eltávozni egyetlen ember életéből sem. Jelen akar lenni benne szeretetével. Engedjük, hogy jelen legyen, engedjük, hogy alakítsa az életünket! Ne várjunk el tőle semmit, de mindig bizalommal várjuk a kegyelmet, amelyet bőségesen és ingyen ad nekünk!

Feltöltve: 2016. május 30.

Szentbeszéd, Szombathely, 2016. március 18.

Tóraolvasmány: MTörv 30, 15-20

Szentlecke: Zsid 5, 1-10

Evangélium: Jn 12, 20-36

Minden egyes nap, minden egyes óra tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy elmélyedjünk magunkban, és megvizsgáljuk Istennel, Krisztussal való személyes kapcsolatunkat, hogy lássuk, adott esetben melyek azok a tulajdonságaink, bűneink, hibáink, gyarlóságaink, amelyek akadályt, törést jelentenek ebben a kapcsolatban. Minden egyes nap, minden egyes óra alkalmas lehet erre az önvizsgálatra, de az egyházi évben van két olyan időszak, amely az ünnepi felkészülés jegyében különösen is felhívja figyelmünket az önvizsgálatra és a bűnbánatra. Az egyik a karácsonyt megelőző ádvent, a másik pedig a húsvétot megelőző nagyböjt. Most nagyböjtben vagyunk.

A keresztény hit nem a bűnről szól, nem a bűn áll a középpontjában. Azt gondolom, a különböző keresztény felekezetek hosszú évszázadokon át egészségtelenül nagy hangsúlyt fektettek a bűnre, azt mintegy központi téma rangjára emelték, és ezzel rengeteg lelki kárt okoztak. Pedig Isten nem egy felhőn üldögélő félelmetes, haragos öregúr, aki nagyítóval figyeli, mikor és mit vétkezünk, és büntetésül vasököllel sújt le ránk. Ő nem ilyen. Isten a végtelen szeretet és irgalom, olyan, mint a tékozló fiú történetében a fiát hazaváró apa. Nem a bűn áll hitünk középpontjában. Akkor már sokkal inkább a megbocsátás. Végeredményben pedig az Istennel, a Krisztussal való kölcsönös szeretetkapcsolatunk.

Azonban ne essünk egyik végletből a másikba! Sokak tapasztalata szerint az utóbbi évtizedekben a történelmi egyházak közösségeiben, gyülekezeteiben világszerte mintha alig esne szó a bűnről. Ez a vélemény persze leegyszerűsített, ám – úgy gondolom – nem alaptalan. Nyilván a korábbi túlhangsúlyozás ellenhatásáról van szó, de veszélyes következményekkel járhat. A világi életben pedig, ahol szinte már minden a fogyasztásról, az élvezetekről szól, ahol azt hirdetik, hogy te vagy a középpontban, minden rólad, a te kényelmedről és világi értelemben vett önmegvalósításodról szól, a bűn fogalma értelmezhetetlen, legfeljebb a bűncselekmények kapcsán merül fel. De a bűn létezik. A bűn rombol. Károsítja az egyént, rombolja a társadalmat, zavart okoz kapcsolatunkban Istennel és embertársainkkal – beteggé tesz minket. Adott esetben még az üdvösségünket is eljátszhatjuk vele. Isten a szeretet és az irgalom. De igazságos is, így aztán nem hunyhat szemet a bűneink felett. Nem fog megdicsérni minket, nem fogja elbagatellizálni a bűnöket. Másrészt viszont nem is figyeli őket nagyítóval, hogy aztán számon kérhesse rajtunk.

A bűnt úgy kerüljük el, ha Isten akarata szerint élünk, követjük a parancsait. „Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a Te Istenedet, az ő útján jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz és megsokasodsz, s az Úr, a te Istened megáld azon a földön, ahova indulsz, hogy birtokodba vedd” – hallhattuk a mai tóraolvasmányban. Ez nemcsak a közvetlen címzetteknek, a honfoglalásra készülő zsidóknak szólt, hanem szól minden kor emberének, így nekünk, 2016-ban élő keresztényeknek is. Nekünk is áldás és kegyelem jut osztályrészül, ha Istennek tetsző életet élünk. A szentleckében, a Zsidókhoz írt levél részletében azt hallottuk Krisztusról, a fiúról, hogy: „Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki…”. Ismét az Istennek való engedelmességről van tehát szó, ezúttal a Fiúistennel való viszonyunkban. Ugyanitt hallhattuk, hogy maga Jézus is, az ő emberi természetében engedelmes volt az Atyának, „a szenvedésből engedelmességet tanult”. Ugyanezt a fiúi engedelmességet látjuk a mai Evangéliumban, amikor Jézus ezt mondja: „Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Emberi mivoltában nem vágyódik a halálra, de tudja, hogy vállalnia kell azt. Engedelmeskedik Atyja akaratának, ezzel nekünk is példát mutat. Engedelmeskedjünk az Atyának, és a Fiúnak is, hiszen: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is”.

Mi motiválja az embert arra, hogy engedelmeskedjék valakinek? Legyen szó akár Istenről, akár a világi életről, több ok is lehet. Lehet az ok az, hogy az ember szereti, tiszteli azt a személyt, akinek engedelmeskedik, azonosul az elvárásaival, mert úgy gondolja vagy tudja, hogy azok tényleg a javát szolgálják. Lehet, hogy szereti, tiszteli azt, akinek engedelmeskedik, és emiatt követi az elvárásokat, anélkül, hogy belsőleg tényleg azonosulna velük. Lehet, hogy a megtorlástól való félelmében engedelmeskedik. De az is, hogy valamilyen jutalom reményében. Persze ezek között a lehetőségek között átfedések is akadhatnak (Jézus például, aki szinte mindenben örömmel követte az Atya akaratát, nem volt boldog, hogy meg kell halnia, mégis engedelmeskedett). Ám összességében ezek a lehetőségek alaptípusoknak tekinthetők. Az Istennek való engedelmességünk legjobb mintája az első, amikor örömmel és meggyőződésből engedelmeskedünk. Ez az életszentség útja, és az életszentségre minden egyes keresztény ember meghívást kapott és kap. Ha csak a büntetés elkerülése miatt engedelmeskedünk Istennek, akkor azzal elérhetjük ugyan az üdvösséget, de igazán mély kapcsolatunk nem lesz Istennel, Krisztussal. És ha csak a jutalom reményében engedelmeskedünk, akkor bizony nem sokat értünk az Evangéliumból, ki akarjuk érdemelni, meg akarjuk venni az isteni kegyelmet, ami méltatlan hozzáállás. Isten kegyelmét nem lehet megvenni. Viszont mindenkinek ingyen adja, bőségesen. Egy azonban biztos: amit Isten akar tőlünk, amiben engedelmességet vár el, az nem öncélú dolog, nem egy égi önkényúr, zsarnok játszadozása velünk, hanem tényleg a javunkat szolgálja. Ennek jegyében kívánok minden jelenlévőnek gyümölcsöző nagyböjti felkészülést, igaz bűnbánatot és Istennel való kapcsolata további elmélyítését.

Feltöltve: 2016. március 22.

Szentbeszéd, Szombathely, 2016. január 29.

Tóraolvasmány: Ter 21, 9-21

Szentlecke: 2Kor 4, 1-10

Evangélium: Jn 4, 43-54

Azt gondolom, bátran kijelenthetjük: a féltékenység és az önzés előkelő helyet foglalnak el az emberi gyarlóságok között. Amíg csak kísértés formájában környékeznek meg bennünket, addig nincsen túl nagy baj. Ám ha engedünk nekik, akkor a kísértés bűnné válik, és más bűnöknek, akár égbekiáltó bűnöknek is forrása lehet.

Az ószövetségi történetekben szereplő Sára, Ábrahám felesége a zsidóság egyik ősanyja, így lelki-szellemi értelemben (még ha csak szimbolikusan is) nekünk, keresztényeknek szintén ősanyánk. Az üdvtörténet kiemelkedő alakja, hitbeli példakép, nevezhetjük ószövetségi szentnek. De amint azt a tóraolvasmányban hallhattuk, még ő sem volt mentes a féltékenység és önzés bűnétől (bizony az életszentség nem jelent önmagában véve hibátlanságot, bűntelenséget). Ennek eredményeképpen Hágárnak, Ábrahám mellékfeleségének és közös gyermeküknek, Izmaelnek el kell hagyniuk az otthon biztonságát, elűzik őket. Ez ott és akkor szinte felért egy halálos ítélettel, emberi szemmel nézve nem sok esélyük volt a túlélésre. És valóban, közel jártak ahhoz, hogy szomjan haljanak. Kitaszítottak, szorongattatásban lévők, szenvedők, megalázottak voltak. De Isten a segítségükre sietett, megmentette őket, biztonságos körülményeket teremtett nekik. Izmael az arabok ősatyja lett a hagyományok szerint.

A második korintusi levélből származó szentleckében Pál apostol bemutatja az apostoli sorsot. Az apostoli hivatás nagyszerű, magasztos feladat és szolgálat. Ám pusztán emberi szemmel nézve nem látszik ez a nagyszerűség. Ami viszont igencsak látszik: az üldöztetés, a támadások, konfliktusok, veszélyek. „Mindenfelől szorongatnak bennünket”, „bizonytalanságban élünk”, „üldözést szenvedünk”, „földre terítenek bennünket” – írja Pál önmagáról, de amit ír, az minden apostolra igaz. Az apostolok is megtapasztalják, átélik a kitaszítottságot, a szorongattatást, az egzisztenciális bizonytalanságot, mint az ószövetségi történetben Hágár és gyermeke. De Isten most is segítségül siet, támogatásával, kegyelmével megerősíti, megmenti a rászorulókat:

„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk.”

(A mártírhalál, amelyben aztán nagy többségük részesült, nem vereség, nem bukás, hanem erkölcsi győzelem.)

Az imént hallott evangéliumi részben a kafarnaumi királyi tisztviselő nem küzd egzisztenciális problémákkal. Nyilván jómódú ember, kényelmes életet él, köztiszteletnek örvend. Ám a lelki szorongattatást, a lelki szenvedést megtapasztalja, hiszen fia halálos betegségben szenved. Jézus, Isten azonban megint a rászoruló segítségére siet, meggyógyítja a fiút.

A mai liturgiában felolvasott mindhárom bibliai szövegben azt látjuk, hogy Isten együttérez az igazságtalanul, ártatlanul szenvedőkkel, szorongattatásban lévőkkel, üldözöttekkel, erőt ad nekik, megsegíti őket. És ez nem csupán Hágárra, az apostolokra vagy a királyi tisztviselőre igaz. Igaz ez minden egyes ember esetében, aki ilyen vagy hasonló helyzetbe került a múltban, vagy kerül a jelenben, illetve a jövőben. Mi, az itt jelenlévők is bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már életünkben az ellenünk irányuló igazságtalanságot, méltánytalanságot, támadást, bántást, voltunk igazságtalanul szenvedők, akár még komoly szorongattatásokat is átélhettünk. De, mint mondtam, Isten az ilyen helyzetekben mindig együttérez az emberrel, és kegyelmi ajándékaival segíti, még ha a segítség nem is feltétlenül látványos, talán csak annyi, hogy méltósággal, emelt fővel tudjuk elviselni a viszontagságokat. Ez sem kevés.

A szorongattatás, a konfliktusok idején könnyen megkísérti az embert a méltatlankodó gondolat: „Miért engedi ezt az Isten? Testvéreim, ilyenkor gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztus, a második isteni személy megtestesült, emberré lett, eljött közénk, és teljes szolidaritást vállalt velünk, még a szenvedésben, a szorongattatásban is. Hiszen Őt is igazságtalanul támadták, üldözték – a mai evangéliumi részletben is utalást hallottunk arra, hogy saját szűkebb hazájában is elutasítóak voltak vele („Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete.”) – és aztán egy kirakatpert követően meg is gyilkolták. Mi ez, ha nem az Isten szolidaritásvállalása a szenvedőkkel, üldözöttekkel, szorongatottakkal? Hogyan gondolhatjuk ezek után, hogy Istennek közömbös a szenvedésünk? Ő mellettünk áll a szenvedésben is, erőt ad, segít. Ha nem észleljük a segítségét, vagy nem élünk vele, az nem Isten mulasztása.

Reménységünk alapja Isten irántunk érzett végtelen szeretete, velünk vállalt szolidaritása, amelyek következtében Isten fogadott gyermekei lettünk a keresztségben. Adjon erőt nekünk ez a tudat a keserűség, szenvedés, a bánat idején, és nyitott szívvel fogadjuk ilyenkor is az isteni kegyelmet, amelyet ingyen és bőséggel kapunk.

Feltöltve: 2016. március 4.

Szentbeszéd ádvent 3. vasárnapjára, 2015

Tóraolvasmány: Ter 26,1-6

Szentlecke: Jel 10,4-9

Evangélium: Lk 1,67-79

Kedves Testvéreim!

Bizonyára mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy meghívtak bennünket valamilyen rendezvényre, összejövetelre, ahová a meghívók, szervezők nagyon vártak minket, nekünk viszont semmi kedvünk nem volt a részvételhez, tehernek éreztük az invitációt. Törtük a fejünket, hogy elfogadható indokot találjunk a távolmaradásra, olyan indokot, amellyel nem bántjuk meg a vendéglátókat. Aztán vagy sikerült kitalálni valamit, és nem mentünk, vagy nem sikerült, és részt vettünk (és ha úgy alakultak a dolgok, akár még jól is éreztük magunkat).

Jézus nem ilyen meghívott, nem ilyen vendég. Ha meghívjuk az életünkbe, vagy – ha már hívők, az Ő követői vagyunk – azt kérjük Tőle, még inkább legyen része életünknek, még mélyebb legyen kölcsönös szeretetkapcsolatunk – akkor Ő a legnagyobb örömmel és szeretettel mond igent (most csak mellékesen jegyzem meg: ha valaki meghívja Jézust az életébe, akkor az illetőben már legalább csíra formájában jelen van a hit). Megváltónk minden egyes ember életébe meg akar érkezni, függetlenül származástól, nemtől, kortól és tehetségtől; része, alapja akar lenni az életünknek. Akkor is, ha mi ezt egyáltalán nem kívánjuk, és eszünk ágában sincsen meghívni vagy találkozni vele. Bizony, néha kellemetlen látogató, zavarja a komfortzónánkat, zavar bennünket kicsinyes kedvteléseinkben vagy éppen a gyarlóságban, bűnben való kellemes dagonyázásunkban. De nem erőszakolja rá Magát senkire. Próbálkozik ugyan, ám tudomásul veszi az elutasítást is. A döntés a miénk.

Ha valaki úgy érzi, hogy Jézus nincsen jelen, vagy túl kevéssé van jelen az életében, pedig várja, nagyon várja Őt, akkor két hírem van az illetőnek, egy jó és egy rossz. A jó: Jézus jönni akar, veled akar lenni. A rossz: a hiba a te készülékedben van, valamilyen oknál fogva nem tudod befogadni Őt, vagy nem tudsz mélyebb kapcsolatba lépni vele. De ez nem rajta múlik. Még egy jó hír: ha nem érzed is a jelenlétét, Ő azért ott van veled, figyel rád, végtelenül szeret téged (ezt természetesen a Szentháromság valamennyi személyéről elmondhatjuk). Te Jézusra vársz, Ő pedig rád.

Az ádvent várakozás, de a várakozásnak egy különleges fajtája. A tóraolvasmányban hallhattuk, hogy Izsák ígéretet kapott Istentől: utódait megsokasítja, és földet ad nekik. Az ígéret beteljesülésére várni kellett, a messzi jövőbe kellett tekinteni. A Jelenések könyvének imént hallott részletében is ígéret, vagy inkább talán beteljesülés előtt álló figyelmeztetés hangzik el az Isten titkának beteljesedéséről, a végítéletről. Itt is várni kell, míg a jövőben majd megvalósul a kijelentés tartalma. Zakariásnak az evangéliumi szakaszban hallott próféciája esetében szintén igaz, hogy várni kellett a megvalósulásra. Az ádventi várakozás más. Hiszen szimbolikus várakozásunknak objektív, egyáltalán nem szimbolikus az alapja: Krisztus valóban eljött közénk, hozzánk 2000 esztendővel ezelőtt, és azóta szüntelenül velünk van. Velünk van akkor is, ha ezt nem vesszük észre. Velünk van akkor is, ha nem akarjuk észrevenni. És velünk van akkor is, ha megtagadjuk. Veled van, vele van, velem van – mindegyikünkkel. A múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt.

Ádvent alkalmas lehet arra, hogy az ember áttörje a gyakran szürke, egyhangú hétköznapok korlátait, hogy átérezze: a közelgő ünnep és az azt megelőző várakozás valóban erőforrás, mely spirituálisan és szellemileg is feltölti, amennyiben képes és hajlandó felfogni az ünnep üzenetét, befogadni Isten ádventi és karácsonyi ajándékait. Testvéreim, nyíljunk meg az isteni kegyelem előtt, fogadjuk be ezeket a csodálatos ajándékokat!

Feltöltve: 2015. december 14-én.

Ádventi gondolatok

Az ádvent várakozás, de a várakozásnak egy különleges fajtája. Hiszen szimbolikus várakozásunknak objektív, egyáltalán nem szimbolikus az alapja: Krisztus valóban eljött közénk, hozzánk 2000 esztendővel ezelőtt, és azóta szüntelenül velünk van. Velünk van akkor is, ha ezt nem vesszük észre. Velünk van akkor is, ha nem akarjuk észrevenni. És velünk van akkor is, ha megtagadjuk. Veled van, vele van, velem van – mindegyikünkkel. A múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt.

A pozitív értelemben vett várakozás akkor párosul a legjobb érzéssel, ha tudjuk, a várt személy vagy dolog, esemény biztosan megérkezik. Krisztus minden ember életébe meg akar érkezni. Ez egészen biztos. De nem akarja ráerőszakolni magát senkire: minden egyes ember, aki felfogja vagy legalábbis érzi a közeledését, maga dönti el, befogadja-e őt az életébe. Jézus kitart azok mellett is, akik nem hajlandóak megnyílni előtte, de összehasonlíthatatlanul nagyobb boldogságot és erőt nyújt az embernek a kölcsönös szeretetkapcsolat az Üdvözítővel.

Hagyjuk, mindig hagyjuk, hogy Isten alakítsa az életünket, fogadjuk el kegyelmi ajándékait!

Feltöltve 2014. december 13-án.

MEGÉRETT A VETÉS

Püspökünk, Roald Nikolai Flemestad gondolatai

Ezen a nyáron egész kis könyvtárnyi könyvet olvastam az egyház növekedésének lehetőségeiről és az evangelizálásról. Sok hasznos gondolatot találtam arról, mitől jó egy plébániai közösség. Mindazonáltal nem bukkantam olyan sikeres receptre, amely vissza tudná hozni a régi szép időket, amikor a vasárnapi istentisztelet az európai kultúra természetes része volt. A mindennapi élet elvilágiasodásának a jelek szerint nincsen könnyen fellelhető ellenszere. Éppen ellenkezőleg. Jószándékú erőfeszítéseink dacára úgy tűnik, hogy a nyugati kereszténység haldoklik. Az üres templomok talán azt jelzik, hogy mi vagyunk az utolsó keresztény nemzedék.

Ebben a légkörben talán érthető, hogy számos egyházközség kétségbeesésében megpróbálja alacsonyabbra helyezni a lécet, alkalmazkodni akar a modern kultúrához, feladva a hagyományos kereszténységet, e helyett a kommunikáció olyan formáit alkalmazva, amelyeket a piacgazdasággal társítunk. Félretenni azt, ami úgy tűnik, hogy sértő korunk általános nézetei számára - ez rövid távon hozhat ugyan némi eredményt, de a növekedésben zsákutca. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk magunktól, miképpen hassunk az emberekre, hogy megtöltsék a templomi padokat, inkább a lelki növekedés útjait kell keresnünk. Az a hivatásunk, hogy felkészüljünk arra, ami hosszú télnek látszik, és így lerakjuk az alapját a jövő hídfejének.

Kiindulási pontunk ezért a gondolkodás kellene legyen annak természetéről, amit missziónak és evangelizációnak nevezünk. Szerencsére maga az Úr világosít fel bennünket, amikor a nagy megbízáskor arra ösztönzi az apostolokat, hogy gyűjtsenek tanítványokat, parancsa szerint megkeresztelve és tanítva őket (Mt 28,19).

Jézus akkori és mai tanítványainak feladatát egyfajta aratásként mutatja be (Jn 4,35ff). Isten szántóföldjén arató munkásként (Mt 9,37f) evangelizációs szolgálatunk az isteni üdvtörténet része, és ezért eszkatologikus távlatban kell értelmezni (Jel 14,15). Isten nevében cselekszünk, hozzáadva az Egyházhoz az üdvözítendő embereket (ApCsel 2,41-47). Így, Krisztussal mint szegletkővel az “Úr szent templomává, a Lélek által Isten hajlékává” nő az Egyház (Ef 2,21f) /itt felhasználtam az Újszövetség Békés–Dalos-féle – római katolikus – magyar fordítását – a fordító/. Ez az egyház valódi növekedése.

Ebben a távlatban azt, amit evangelizációnak hívunk, Isten munkájában való részesedésünkként kell látni. Következésképpen Isten az, aki a növekedést adja nekünk (Mt 9,37). Mi csupán magvetők vagyunk, és a mag Isten igéje (Lk 8,5ff). Hogy sokan, vagy kevesen vagyunk-e, az végeredményben Isten döntése lesz majd. Paradox módon ez nem jelenti azt, hogy mentesek lennénk a nagy megbízástól. A tálentumokról szóló példabeszéd azt tanítja nekünk, hogy kötelességünk magunkat és erőforrásainkat Isten rendelkezésére bocsátanunk, tudva, hogy csak haszontalan szolgák vagyunk.

Az üdvtörténet távlatában az Atya a magvető és Jézus az arató, aki kiküldi tanítványait, hogy gyűjtsék be a termést. A We plough the Fields (Mi szántjuk fel a földeket) című angol egyházi himnusz Isten misztériumának ezt az áthatoló jelenlétét fejezi ki munkánkkal kapcsolatban.

Mi szántjuk fel a földeket, és szórjuk

A jó magot a talajra,

De a mindenható Isten keze

Táplálja és itatja azt;

Ő küldi a havat télen,

A gabonaszemet növelő meleget,

A szellőt és a napfényt,

És a lágy, felfrissítő esőt.

Feltöltve 2014. december 7-én.

Az eredeti írás (The Harvest is Ripe) püspökünk blogján (The Bishop’s Blog) jelent meg 2014 februárjában: http://nordiccatholic.org

Klaus Mass általános püspöki helynök köszöntő szavai, amelyeket a Magyarországi Ókatolikus Egyház (akkori nevén Magyarországi Keresztény-katolikus Misszió) első nyilvánosan meghirdetett ige-istentiszteletére küldött (2013.05.17., Szombathely). Most, 2014-ben is aktuális gondolatok.

Kedves Testvérek!

Szívből köszöntöm Önöket, akik ma összegyűltek, hogy részt vegyenek kis keresztény-katolikus missziónk istentiszteletén. Szinte napra pontosan fél évvel ezelőtt alkalmam nyílt arra, hogy meglátogassam városukat, Szent Márton szülőhelyét, és jelen legyek magyarországi missziónk alapító istentiszteletén.

Anyaegyházunk, az Amerikai Egyesült Államokban működő Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház valamivel több mint egy évtizeddel ezelőtt úgy döntött, hogy pártfogásába veszi norvég protestánsok egy kis csoportját. A kicsiny skandináv közösség felfedezte magában az elhivatást mind a katolikus hit, mind pedig az ortodoxia iránt.

Hogyan tudjuk ma, nagy belső és külső átalakulások korában Jézus Krisztusba vetett hitünket őszintén és következetesen megélni? Hogyan tudunk ökumenikus elkötelezettséggel közeledni más felekezetek keresztényeihez, hogyan tudjuk egymást elfogadni? Hogyan tudunk Krisztus hívására – „Jöjj, és kövess engem!” – őszinte, személyes választ adni?

A kicsiny skandináv csoport a Lengyel Nemzeti Katolikus Egyházra támaszkodva felfedezte önmaga számára az ókatolikus egyházak családját. Miből, miben áll ez a spirituális program?

Egyrészt az áthagyományozott katolikus hit iránti hűségből, egyházi hivatalban és szentségekben. Az óegyház hitének megőrzésében, ahogyan az az első keresztény évezred egyetemes zsinataiban áthagyományozásra került. Annak megőrzésében, amit mindig, mindenütt, mindenki hitt.

De egy élő katolicizmusban is, amely nem merevedett meg a 19. század dogmáiban. Amely megőrzi a helyi egyház jogait a világegyházzal szemben. Egy katolicizmus, amely tiszteletben tartja a világi keresztények, nők és férfiak jogait, és lehetővé teszi számukra a részvételt az egyház vezető grémiumainak megválasztásában. Egy katolicizmus, amely nem tagadja meg a papoktól a jogot és hivatást a házasságra, és papokat ad a közösségnek, ahol szükség van rájuk. Egy katolicizmus, amely nem zárkózik önmagába, hanem ökumenikus nyitottsággal közeledik a más felekezetekhez tartozó testvérekhez, és hagyja, hogy általuk gazdagodjék.

Ez a gazdagodás mindenekelőtt az ortodoxiából származik, amely megtanította nekünk, hogy az eredeti Credót (Hitvallást) valljuk meg, és ismét több figyelmet fordítsunk a Szentlélek működésére a hitben és a liturgiában.

A kicsiny skandináv csoport időközben egyházzá nőtte ki magát. Ez az Északi Katolikus Egyház, amely a Lengyel Nemzeti Katolikus Egyházzal közösen a Scrantoni Uniót képezi. A múlt esztendőben ehhez a szellemi mozgalomhoz egyházközségek és rendházak csatlakoztak Svédországban, Lengyelországban, Olaszországban, Franciaországban, valamint Németországban és Magyarországon. Mától fogva bizonyára Magyarországon is rendszeresen lesznek istentiszteletei ennek a szellemi családnak.

Önök, akik ma összegyűltek erre az istentiszteletre, abban a kiváltságban részesülnek, hogy átélhetik a spirituális fejlődésnek ezt a mérföldkövét. És szeretném meghívni Önöket, vegyenek részt egy élő közösség felépítésében. Kapcsolódjanak be, adottságaikkal és lehetőségeikkel, kérdéseikkel és kétségeikkel! Működjenek közre Szent Márton szülőhelyén, akinek útjai egész Európát behálózzák, egy nemzeti katolikus egyházközség felépítésében, amely ökumenikus nyitottságban válaszokat szeretne adni arra a kérdésre, amely egy a korunk számára megfelelő, hiteles lelkiségre irányul.

Áldja meg mindannyiukat Isten, az Atya, Fiú és Szentlélek!

Klaus Mass

általános püspöki helynök

Gondolatok a 11. évközi vasárnapra (2013) kijelölt evangéliumi szakaszhoz

A napi igehelyek:

2Sám 12,7-10.13

Gal 2,16.19-21

Lk 7,36-8,3

Egy Simon nevű farizeus vendégül látja a házában Jézust. Váratlanul megjelenik egy bűnös (feltehetően parázna) életet élő, a helyi közösségben megvetett asszony, és bűnbánó lélekkel hódol a Mesternek. A házigazda megbotránkozik: „Hogyan merészel ez a bukott nőszemély betolakodni a házamba, és itt jelenetet rendezni?” – nyilván valami ilyesmi járhat a fejében, esetleg szóvá is teszi. De Jézus is „leszerepel” előtte, hiszen nem határolódik el az asszonytól: ,,Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös” – gondolja. Jézus észleli a megbotránkozást, és egy példabeszéd segítségével megvilágítja Simonnak, mennyire helytelen és Istennek nem tetsző a hozzáállása.

Kedves Testvéreim! Azt gondolom, a kereszténység 2000 esztendős történetében számtalanszor sor került már a fenti jelenethez többé-kevésbé hasonló esetre, és napjainkban is nagyon gyakran előfordul ilyen. Bizonyára ti is szembesültetek már azzal, hogy egy aktív egyházi életet élő, az istentiszteleteket rendszeresen látogató, magát elköteletett kereszténynek tekintő személy kifogásolja, hogy egy másik személy, akit ő valamilyen oknál fogva nem tekint úgymond “jó kereszténynek”, ott van a templomban, részt vesz a misén, istentiszteleten. “Mit keres itt ez az ember, micsoda képmutatás ez?” Talán az itt jelenlévőket is megkísértette már olykor az efféle gondolat.

Aki így gondolkodik, így érez, az azt kockáztatja, hogy hasonlóvá válik Simonhoz, a farizeushoz. Isten mindenkit, minden egyes embert hív. Ebből többek között az következik, hogy mindenkit, minden egyes embert vár az istentiszteletben való találkozásra is. Egy evangéliumi aggyal gondolkodó, evangéliumi szívvel érző elkötelezett keresztény senki esetében nem kívánhatja, hogy az illető ne tegye be a lábát a templomba, az istentiszteletre (vagy esetleg csak nagyon extrém esetekben – az első padban rózsafüzért morzsoló maffiavezér, akinek a pribékjei talán éppen főnökük ájtatoskodása alatt követnek el annak parancsára valamilyen szörnyű bűntényt, valószínűleg joggal a legjámborabb kereszténynél is joggal “vágja ki a biztosítékot”).

Kedves Testvéreim! Nem helyes tehát megbotránkozni azon, hogy számunkra nem szimpatikus, problémás személyek is részt vesznek az egyházközség életében, a miséken, istentiszteleteken. Lehet, hogy tényleg sok szempontból problémásak, de lehetnek emellett nagyon nemes, nagyon evangéliumi tulajdonságaik is, amelyeket esetleg nem ismerünk. Nem tudhatjuk, milyen a személyes kapcsolatuk Istennel. Talán minden súlyos bűnük és hibájuk ellenére rendkívül fontos nekik a személyes kapcsolat Istennel, Jézussal; és még ha a külső szemlélő számára nem igazán látszanak is ennek a kapcsolatnak a gyümölcsei, lehet, hogy enélkül még rosszabb életet élne (Tolsztoj mondta vagy írta valamikor, hogy Krisztus követőjeként sem példás ugyan az élete, de Krisztus nélkül még rosszabb ember lenne). Azt se felejtsük el: még ha nem is őszinte hittől vezérelve vesz részt valaki az istentiszteleten, az isteni kegyelem valóban “működőképes” – az illető talán éppen egy istentiszteleten világosodik majd meg, ott válik igazán hívővé (ez még az imént említett maffiavezér esetében is igaz lehet). Vannak, akik minden gyarlóságuk vagy bűnük ellenére keresik az igazságot, keresik Istent – nekik is helyük van az istentiszteleten. Egyébként pedig nincsen jogunk ítélkezni másokról, nincsen jogunk pálcát törni senki felett. Legyen szó bárkiről, a teljes igazságot cask Isten ismeri – Ő pedig nem emberi kategóriák szerint gondolkodik. És tegyük hozzá: senki nem tökéletes, a szentek sem, még az összességében amúgy példás keresztény életet élők sem mentesek a gyarlóságtól.

Persze nem akarok naivnak látszani. Én is úgy gondolom, hogy számos képmutató, színészkedő ember koptatja a templomi padokat (sőt az oltár mögött, miseruhában vagy talárban, püspöksüvegben is akadnak ilyenek – de ebbe a témakörbe most nem akarok belemenni). Itt sem mindegy azonban, mennyire tudatos a képmutatás, a színészkedés. A fentebb elmondottak többé-kevésbé az ő esetükben is igazak lehetnek. Megint csak azt mondom: nem szabad ítélkeznünk. Ezt hagyjuk meg Istennek!

De tagadhatatlan a templomba járó, istentiszteleten részt vevő emberek felelőssége is: mennyire képviselik hitelesen az Evangélium ügyét, mennyire teszik vonzóvá a keresztény hitet a külső szemlélők felé. Mennyire igaz misszionáriusai Krisztusnak a világban. Egy józan gondolkodású, elkötelezett keresztényt ugyan nem tántoríthatnak el még a hiteltelen keresztények sem a hittől, az istentisztelettől, az Egyház életében való aktív részvételtől, de a kívülállókat, a keresőket, a kevésbé érett hitűeket igen. Óriási a felelősségünk!

Még egy gondolat a mai evangéliumi rész kapcsán. Hosszú évszázadokon át egyházi berkekben is hajlamosak voltak úgy ábrázolni Istent, mint egy félelmetes, szigorú mennyei bírót, aki szinte mérleggel méricskéli az emberek rossz és jó cselekedeteit, és “szemrebbenés nélkül” küldi a kárhozatba a bűnösöket. Azt gondolom, Isten nem ilyen. Isten valóban a bennünket, minden egyes embert végtelenül szerető mennyei Atya. Jézus, a második isteni személy a legnagyobb szeretettel fogadja a bűnbánó asszonyt. Nem kap elő rögtön egy listát a cselekedeteiről, hogy statisztikai adatokkal igazolja: a hite megszabadította. Sőt, a tékozló fiú történetéből tudhatjuk: a bűnbánat sem előfeltétele annak, hogy Isten szeressen bennünket, és a javunkat akarja. Isten akkor is szeret minket, akkor is velünk marad, amikor mi hallani sem akarunk Róla, amikor el akarjuk Őt taszítani magunktól. “…az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által” – mondja Pál apostol a mai szentleckében. Isten szeretetét, az üdvösséget nem vásárolhatjuk meg a tetteinkkel, cselekedeteinkkel – de nincs is szükség erre. Az Isten irántunk való szeretete, az Isten kegyelme ingyenes, feltételek nélkül adja, és bőséggel árasztja azt minden emberre. Csak fel kell tudnunk venni. Ha nem sikerül, az nem Isten hibája, hanem a mi hibánk vagy bűnünk.

Kedves testvéreim! Szívünk mindig legyen nyitott az isteni kegyelem előtt, és csodálatos ajándékokat kapunk!

Pünkösdi igehirdetés, 2013. május 17. (elővételezett pünkösdi ige-istentisztelet)

Holnapután, pünkösdvasárnapon születésnapot ünnepelünk. Nem tudjuk pontosan megmondani, hányadik születésnapról van szó, de nagyjából a kétezredikről. Az ünnepelt immáron két évezrede osztja meg a világot, az emberiséget. Pedig egyáltalán nem áll szándékában a megosztás, a viszálykeltés. Éppen ellenkezőleg: ahogyan a múltban, úgy napjainkban is minden egyes ember életébe örömöt, hitet, reményt és szeretetet kíván vinni. És hogy ennek megosztás, viszály is lehet az eredménye? Sajnos igen. Az emberi gyarlóság nagyon sokszor a jóra is elutasítóan vagy kifejezetten ellenségesen válaszol. Ezért nem az ünnepelt a felelős.

Kedves Testvéreim! A születésnapos, az ünnepelt – nem nehéz kitalálni – Krisztus Egyháza. Amikor itt most Krisztus Egyházáról beszélek, akkor ez alatt a fogalom alatt azt az isteni eredetű spirituális, lelki közösséget értem, amely az Evangélium hordozója a világban, az isteni kegyelem közvetítője. Azt a közösséget, amelyet a Szentírás Krisztus titokzatos testének nevez. Persze az egyház fogalma alatt érthetünk egy szociológiailag megragadható, gyarló emberekből álló közösséget is (sőt ilyen értelemben lehetséges többesszámban beszélni egyházakról, keresztény felekezetekről). Ebben a második értelemben az egyház, egyházak működése bizony gyakran nem volt méltó az Evangéliumhoz, és sajnos ma is sok kívánnivaló van még a hitelesség terén. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Egyháznak van egy tökéletes, hibátlan, bűntelen isteni oldala és egy gyarló, bűnös emberi oldala. Az éles szétválasztás nem lehetséges, a kettő elkülönül, és mégis összetartozik. Én most a tökéletes isteni oldaláról beszélek.

Kedves Testvérek, kedves Vendégek! Krisztus Egyháza az ünnepelt. Ezáltal azonban közvetve mi magunk is ünnepeltek vagyunk, mindannyian, akik most részt veszünk ezen az istentiszteleten, és velünk együtt még mintegy kétmilliárd ember szerte a nagyvilágban, akik részesültünk Krisztus keresztségében (a keresztség maga is egyfajta lelki születésnap), és így az Egyház tagjai lettünk. Ünnepelt a világtörténelem folyamán élt összes keresztény, aki eljutott Isten színelátására, a mennybe, akik túl vannak már földi pályafutásukon, de most is valódi közösségben vannak a földi életben vándorló keresztényekkel. És ünnepelt az a rengeteg, még a földön élő ember, akik ugyan nem részesültek a keresztségben, akik közül sokan talán semmilyen formában nem vallják magukat hívőnek, de keresik az igazságot, és olyan minőséget képviselnek emberségben, tisztességben, felebaráti szeretetben, hogy ezáltal már – akár öntudatlanul is – valamilyen módon már Krisztushoz, illetve a szentháromságos Istenhez tartoznak. Karl Rahner, a 20. század egyik nagy teológusa találóan nevezte ezeket az embereket anonim keresztényeknek. A mennyei Egyháznak számtalan tagja van meggyőződésem szerint, akik ilyen, hagyományos értelemben nem keresztény háttérrel kerültek oda.

Testvéreim, mindannyian szerves részei, fontos tagjai vagyunk az Egyháznak. Része Ferenc pápa, része a konstantinápolyi pátriárka és Canterbury érseke éppúgy, mint a gyermekét nehéz körülmények között egyedül nevelő keresztény spanyol édesanya vagy a fokvárosi keresztény utcaseprő, felekezeti, etnikai és társadalmi különbségektől teljesen függetlenül. Mit ír Szent Pál, a népek apostola a mai szentlecke szövegében? „A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így van ez Krisztussal is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el.” (1 Kor 12, 12-13) Az Egyházban (legyen szó akár az isteni, akár az emberi oldaláról) betöltött konkrét feladatunk, szerepünk más ugyan, de a keresztségből eredő méltóságunk azonos.

Felvetődhet a kérdés: Az Egyház részeként, tagjaként mit várunk, mit várunk el, vagy mit várhatunk, várhatunk el az Egyháztól? Az efféle kérdés, azt hiszem, inkább a szociológiailag megragadható egyházzal, az Egyház emberi oldalával kapcsolatban szokott – joggal – felmerülni, de azért az isteni közösség, az Egyház isteni oldala kapcsán is megfogalmazódhat ha nem is az elvárás, de a „mit várás” kérdése. Hiszen Istentől ugyan el nem várhatunk semmit, azaz nem követelőzhetünk, de Tőle is várhatunk, kérhetünk sok mindent.

Most mégsem azt a kérdést teszem fel, mit várhatunk, mit várhatunk el az Egyháztól, hanem éppen fordítva: Mit várhat, mit várhat el az Egyház tőlünk, a tagjaitól? (Mint ahogyan egy alkalommal egy református püspök igehirdetésében hallottam: nem az az igazi kérdés, ki az én felebarátom, hanem az, kinek vagyok én a felebarátja.) Tehát: Mit várhat, mit várhat el az Egyház tőlünk, a tagjaitól? Legyen szó akár az isteni, akár az emberi oldaláról, de különösen az isteniről. Az Egyház Krisztus Egyháza, Isten Egyháza, ezért az elvárásai felénk azonosak Krisztus, Isten elvárásaival irányunkban. Az elvárás röviden összefoglalható a Szentírás szavaival: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 37-40)

Az Evangéliumot, Krisztust kell hitelesen képviselnünk az emberek között, mindannyiunknak, egyénileg és közösségben is. Ez a küldetésünk. Ezt várja, ezt várja el tőlünk Isten és az Ő Egyháza. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”- mondja Jézus az imént hallott evangéliumi részben (Jn 14, 23). Küldetésünk óriási felelősséggel jár, egyúttal azonban hatalmas kitüntetés is. Sokszor nagyon nehéz feladat számunkra, gyarló emberek számára, de megéri! Minden igazán jó dolog eléréséhez, megvalósításához szükséges az erőfeszítés, ám a siker feledteti a fáradságot, vagy legalábbis értelmet ad neki.

Kedves Testvérek, kedves Vendégek! Ebben a szellemben ünnepeljük hát Isten Egyházának születésnapját, és tudatosuljon bennünk egyre erősebben, hogy egyénileg és együtt mi is az Egyház szerves részei vagyunk!

1 megjegyzés:

REMY.CREDIT2021. október 20. 18:55
Hello Do you need a quick Loan email us {remy.credit111@gmail.com} with a relatively low interest rate as low as 2%? We offer business Loan, personal Loan, home Loan, auto Loan,student Loan, debt consolidation Loan e.t.c. We have a loan for you Personal Loans (Secure and Unsecured) Business Loans (Secure and Unsecured) Consolidation Loan and many more. Contact us for more information about Loan offer and we will solve your financial problem. contact us via email: remy.credit111@gmail.com .......................................
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

Oldalak

Lelkiség